Találkozásom az Élettel

Életrevaló[tlano]k

Ma a huszonegyedik században élünk, egészen pontosan 2019-et írunk. 20 éves múltam, éppen az egyetemi tanulmányaim felénél járok, diákszövetkezeten keresztül vállalok alkalmi melókat, hogy legyen egy kis pénzem, mert zsebpénzt már nem kapok, és ugyan még (!) szüleimmel lakom, de már magamnak kell fizetnem a saját kiadásaimat, a vonat- és a BKV bérletemet és a telefonszámlámat. (A kiadásokhoz tartozik a reggeli energiaital is, a vásárolt ruha és a bulizás is. Szóval minden, ami nem található meg itthon.)
Szóval dolgozom. Egy kisállatbolt raktárában az online rendeléseket rakjuk össze, csomagoljuk. Mi vagyunk a láthatatlan emberek, akikre soha nem gondol senki. Mi vagyunk, akik a bolttól eljuttatják a postára menő teherautóig a pontos, névre, címre szóló rendelést. Nem nagy munka - de fizikai. Napi minimum nyolc órát állunk (bár inkább kilencet, tízet), a kezünk folyamatosan mozog, pakolunk, emelünk, ragasztunk.

Nem a munkánk a fontos most ebben a bejegyzésben, de lényegesek a részletek ahhoz, hogy érthető legyen a cím és a későbbiekben olvasható sorok.

Tegnap (2019. 07. 08.) történt. Hétfő volt, ami azt jelentette, hogy akár este hétig is bent lehetünk (reggel nyolctól kezdve), erre fel is készültem reggel, így mentem dolgozni.
- Még elég sok van, azt mondták - érkezett a hír este fél hétkor.
Ekkor már sejtettem, hogy gond lesz, de azt hittem, legkésőbb fél nyolckor már a buszon fogok ülni.
Valószínűleg mondanom sem kell, hogy nem így lett, hiszen akkor a többi dolog sem történt volna meg, amik ehhez a bejegyzéshez vezettek.
Tudni kell, hogy a rendelések állhatnak pórázokból, jutalomfalatokból, de akár 15-20 kilogrammos tápokból, nagy táptartó dobozokból, ketrecekből. Ezek már nehezebbek.
A raktár több szintes, így mikor sokan vagyunk, tudunk két szinten is dolgozni és elférünk. Ilyenkor általában a lányok vannak az emeleten, és így felkerülnek a könnyebb csomagok. Bár buzog bennem a teljesítési vágy, és a férfiaknak való ellentmondás, miszerint én is képes vagyok az ő munkájukra... Ennek ellenére be kell ismernem, hogy nem vagyok képes rá. Ugyan a szabály is kimondja, hogy nem emelhet egy nő tizenkét kilós tápnál többet, a 15-20 kilós már tényleg kifog rajtam, hiszen egy termetes dologról van szó, amit fel és le kell pakolni az asztalra, majd át a raklapra.
Mikor fél hétkor megtudtuk, hogy még sok van hátra, befejeztük az emeleti munkát és lementünk a földszintre, ahol a fiúk dolgoztak.
Alig voltak.
Hét óra volt, és majdnem mindenki felszívódott.
ENNEK köszönhetően fél kilencig (!!!) bent voltunk, és már időnk sem volt becsomagolni a napi adagot, csak kinyomtattuk a számlát, hogy a gép készként érzékelje. (Ezek becsomagolásával kezdtük a mai napot)

És mielőtt félreértés történne, szeretném egyenesen kimondani: Nem azzal van a bajom, hogy tizenkét és fél órát dolgoztam tegnap, de még csak nem is az, hogy nekem (nőként) kellett emelgetnem a nehéz tápokat.

A problémám az, hogy a mai világban (21. század!!) KINCSNEK számít, ha egy férfi nem hagyja a nehéz munkát a nőre! A férfinak ez sima munka, a nőnek viszont megterhelő! Nekem múltkor a hasam fájdult meg az emelgetéstől, folyamatosan terhelem a hátamat is, mert a férfiak szerint képes vagyok cipelni és rakosgatni az összességében 50 kilós csomagot. A szemük sem rebben, mikor látványosan szenvedek, megemelni sem tudom és a lábammal tolom a csomagot. Végignézik. A területvezető rám is szólt, hogy ne emeljek az előírt tizenkét kilónál többet, mert tönkreteszem magam, de mikor ott sorakoznak a nehezek, a férfiak nemtörődömség miatt lassúak, akkor mit tegyek - maradjunk megint este fél kilencig, mert nekik ez a tempó a kényelmes?
A tegnapi nappal is az volt a bajom, hogy fél hétkor az ÖSSZES férfi (fiú...) elment és csak mi lányok maradtunk még két órán át a területvezetővel. Így összesen voltunk négyen lányok és egy férfi. Öten dolgoztunk. (Ehhez tudni kell, hogy átlagosan óránként tizenkét csomagot lehet megcsinálni fejenként) És volt 40 vagy 50, amit kiszedtünk még aznap este.

Nincs a mai férfiakban annyi tartás, hogy nem hagyja a gyengébbre a nehéz feladatot? Nincs benne annyi, hogy nem hagyja cserben a munkatársait?

Elhiszem, hogy jobban megéri elmenni sörözni a haverokkal, dugni az asszonnyal (már bocsánat, kedves kiskorúak), de tényleg nem lehet rászánni azt a plusz egy órát, hogy aztán egységesen zárhassuk a napot, ne pedig úgy, hogy akik maradtak, megszakadtak, kialvatlanok lettek másnapra és még mérgesek is. Mi értelme van ennek?
(És nem várom el, hogy segítsen, csupán szerintem emberi dolog segíteni a másiknak. Illetve nem azért háborít fel, hogy nem segítenek, mert ők férfiak, én meg nő, hanem azért, mert ők erősebbek, én gyengébb és egy teherről van szó.)
De valójában nem is az "értelme" a lényeg: Ha én ott hagynám a munkatársaimat, mikor sok a munka, akkor is ha időpontra orvoshoz kell mennem, akkor is szarul érezném magam!

Tényleg, most már komolyan kérdezem: Bennem van a hiba?

Bennem van a hiba, amiért úgy gondolom, hogy bőrszíntől, szexualitástól, nemi identitástól függetlenül is mindenhez joga kéne legyen az embernek? Csak engem bosszant fel, mikor internetes, arc nélküli, ócsárló, alpári stílusú vitát látok, amiből senki nem hátrál ki, és mindkét fél csak egyre mélyebbre süllyed, miközben észre sem veszi, hogy egyenlővé vált az általa gyűlölt másikkal, amiért felvette a "harcot" vele? Én vagyok az egyetlen értetlen ember, aki szerint emberségünk rész az, hogy nem hagyjuk cserben a másikat, főleg, ha gyengébb nálunk?

Néha - sajnos egyre gyakrabban - nagyon megértetlennek és kívülállónak érzem magam azért, ahogyan viszonyulok a világhoz. És ez a legelszomorítóbb a dologban szerintem - hogy furcsán kell éreznem magam azért, mert az elnyomottaknak egyenjogúságot kívánok, kiállok azokért, akik szerintem megérdemlik és amiért mikor körbenézek, alig látok magam körül emberséget.

Mi értelme van így tovább csinálni? Mi értelme van az életnek úgy, hogy elnyomjuk egymást, hogy nem foglalkozunk azzal, akivel élünk, dolgozunk vagy akár csak egy metrón utazunk? Mikor fordult elő utoljára, hogy ismerősök nélkül utaztál, tüsszentettél a tömegközlekedési eszközön, mire valaki azt mondta, hogy "Egészségedre"? Ez az apróság is mosolyt tud csalni a másik arcára - hidd el, tapasztalat.

Miért éri meg élni, ha valójában a tömegben is egyedül vagyunk?

Szóval?

Tudja valaki a választ?