Real Magic |Doctor Strange| Kisebb ideig szünetel-

2. fejezet - A tudás útjai

• Második felvonás •

A hátamat ügyesen belevágtam a küszöbbe, amint kinyitották az ajtót. A férfi, ki felettünk tornyosult, meg próbált fel segíteni minket, egyesével. Arcomat legszívesebben eltakartam volna a szégyenérzet miatt, de ismerős körszakállba botlott meg a szemem. Ráadásul a segítőkész férfiben. Nem sokkal később megjelent egy alacsonyabb ázsiai is. Arca, szinte arra emlékeztetett, mintha citromba harapott volna.
– Mit kerestek itt? - kérdezte a körszakállas. Szemeivel végigmért minket és valószínűleg furcsának tartotta, hogy szakadó eső pusztít kint, nekünk meg talán csak a bokánk vizes.
A lányokon óvatosan végignéztem, szinte alig lehetett ezt észrevenni.
– Elnézést kérünk a kései zavarásért, mi éppen csak itt vártunk... - szólaltam meg, majd Kiara hozzátette saját gondolatait.
– ... A csodára, mivel már nincs hova mennünk. Ezen felül neked és nekem sincs munkánk, Riley meg túl kocka, ahhoz, hogy dolgozzon. Szóval őszinte leszek magukkal. Itt akartunk aludni a lépcsőn - ismét tarolt drága barátnőm őszinteségével, amihez én már hozzászoktam. A két ismeretlen férfi csak állt és várták a reakcióinkat. Kiara természetesen az ajtó felé fordult és a levegő erejével kilökte azt. Visszanézett, és ezt mondta a két idegennek.
– Igen, ilyenre is képes vagyok, de nem tudom hogyan. Az ilyen helyeken ezt nem szokták kezelni? - Riley is kinyitotta végre a száját, amivel valószínűleg Kiara még jobban kijött a sodrából.
– Igazából, ha az épület teljes vázát nézem, amit a földre építettek, akkor ez egy szentély, nem pedig elmegyógyintézet - a két lány dühösen összenézett Kiara pedig elindult felé.
– Nem teljesen mindegy? - olyannyira üldözte Riley-t, hogy a végére visszajutottak a szakadó esőbe. Látszott, hogy a szőke lány, igazán csak játszott vele. Az ajtóhoz siettünk az idegenekkel és bámultuk az elemek csatáját. A levegő Kianak kedvezett, ám a föld, amely perceken belül feltörte az utat, egyértelműen Riley-t erősítette.
– Hagyjátok abba! - kezeimet ég felé tartottam, majd amire éreztem végre az energiát magamban, feléjük csaptam az összes vizet. Szétszéledtek, ám nekem le kellett ülnöm. Hatalmas erő birtokában éltünk, amit fogalmunk sem volt, hogyan kellene használni. Amire sértődötten ideértek, én is feltápászkodtam, és az idegenek elé álltam.
– Mint láthatták, nem vagyunk átlagosak, habár én csak a sajátomról tudtam, de mellőzésre van szükség ebben a helyzetben. Először is, ne hívják a rendőröket, kérem! - könyörögve zárta be magam mögött az ajtót, remélve hogy itt maradunk. Az ázsiai kíváncsian figyelte a magas, körszakállast választ várva tőle.
– Egy éjszaka - Riley vigyorogva ugrott Kiara nyakába, amire ő elfintorodott. Halvány mosoly szökött arcomra, de még mielőtt megköszöntem volna ezt, kíváncsian az egyik ablakhoz sétáltam. Túl oldalán valamiféle gyakorlópálya lehetett, a hatalmas tér miatt.
– Köszönjük! - bólintva siettem az ázsiai férfi után, aki megmutatta nekünk azt a helyet, ahol aludni fogunk. Kissé szegényesnek tűnt először, de az ismeretlen még a Wifi jelszót is megadta. Ahogy beléptünk, a rögtön balra lévő ágyra beugrott Kiara, a sarokban levőt pedig én foglaltam el. Sikeresen betuszkoltunk egy harmadikat is, Rileynak. Miután elhelyezkedtek a lányok, feltétlenül ki kellett mennem onnan. Nem szándékoztam sokáig ott hagyni őket, hisz kitörne egy háború közöttük. Már annak idején sem csípték egymást.
Míg végre eljutottam, ahhoz az ablakhoz észrevettem, ahogyan a lépcsőnél lejön a két idegen.
– Azóta sok minden megváltozott, Strange. - bólintott a szakállas, akiről itt tudtam meg a vezetéknevét. Tovább sétáltak, majd mire már nem hallottam lépteiket, kimerészkedtem. Kint az eső azóta se csillapodott, mintha érezné a bennem élő feszültséget. Mély lélegzetvételem után kiléptem, és próbáltam lenyugodni. A sík tér kellős közepén megálltam, lassan pedig szembenéztem az esőcseppekkel.
– Kérlek - suttogtam fejemet lehajtva, aztán pedig kezeimmel érezni akartam. A víz, amelyet már szinte az ereimben tudhattam. Körbe-körbe forgattam csuklómat, míg végre láthattam az eredményt. Csodálkozva bámultam a saját varázslásomat.
– Ez hihetetlen! Hogy lehetséges ez? - kérdeztem meg, mire egy hang szólalt meg mögöttem.
– Nem szégyen, ha néha önmagad vagy - kezeim megdermedtek, akárcsak a víz, amelyet irányítottam. Szembefordultam a hang őrzőjéhez, akiben a körszakállas férfit ismertem fel.
– Ki maga? - érdeklődve figyeltem, ahogy közelebb lép, és csak akkor véltem felfedezni piros köpenyét, reménykedtem nem tapos rá.
– A nevem Doctor Stephen Strange - nevét már hallhattam valahonnan, de nem egészen voltam ebben biztos.
– Doctor Strange - emlékeim között turkálva rábukkantam a mágusra. Nevét egyszerre ejtettük ki szánkon majd előjött a kérdezgetős énem, aki csak ezekkel bombázta.
– Akkor maga tud nekünk segíteni - jelentettem ki előtte magabiztosan.
– Mi történik? Miért velünk? Egyáltalán, hogy vagyok ilyenre képes? - itt meg kellett állnom gondolkodni, ami igazán kapóra jött. Strange persze már épp indult volna be.
– Miért mentette meg az életemet? - kérdésemre hátranézett rám, majd bement. Dühösnek éreztem magamat, én csak válaszokat akartam. Eddigi életemben mindig elnyomtam azt, ami bennem élt. Kezeimet ökölbe szorítva suhintottam, az egyik facölöp felé miközben ujjaim kinyíltak. A jégdarab átment rajta. Megnyugvásképpen ott helyben letérdeltem az esőbe, és érezni akartam. Mit is? Talán a békét a testemen belül. Külső hatásokba teljesen belefeledkezve hunytam le a szemeimet várva a napsütést.