Cassandra Norton a lány, aki születése óta meg van áldva vízi mágiával, de még mindig küszködik erejével. Forrófejű és makacs. Égető, mint a tűz, de ő mégis a Vizet kapta. Miért?
Kiara Sophia Harper, aki keményebb, mint egy szikra és erősen feszült...
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
Előző vonás tartalmából;
– Miért mentette meg az életemet?
– Megkérlek, ne magázz! Öregnek érzem magamat, Cassandra.
– Továbbá elég sok könyvet láttam már itt az elemekről, és úgy érzem mindre szükségem lesz. - egy hatalmas oszlopnyival vonult el a könyvtár végébe.
Osonva járkáltam a szentélyben, míg nem...
...megláttam a könyvtárban a még mindig olvasó Stephen-t. A lámpafénye csak pislákolva mutatta neki a betűk százát, amivel egész délután szembesült. Megsajnálva léptem közelebb, míg észre nem vett. Szemei kissé véreresnek tűntek, majd számat beszédre nyitottam. – Találtál valamit? - reméltem hangom nem csuklik el, oly egyszerűen. Strange válaszképpen felállt az asztalától, és kivánszorgott a könyvtárból. Akkor még azt hittem, nekem hagyta ott, ám hatalmasat tévedtem. Erről eltekintve ültem le székére és olvastam el jegyzeteit.
~ Képesek egymás halálát kívánva kioltani a másik életét? ~ "Igen, akkor pedig az elem a győztesre száll."
Arcom megfeszült ez a két mondat olvasásakor, csakis aztán döbbentem rá, hogy nincs több. Egy egész délután ennyire lett érdemes. Na, ne. Mire hátradőltem a székében, akkora láthattam meg a polcról azt, amire szükségem volt. Különös jelenségnek ítéltem meg, habár már szinte minden annak számított. A fából készült könyves állványról lefolyt a víz, ami azért valljuk be, nem mindennapos. Gyorsan felültem, és a vödröt amelybe szemetét dobta Stephen, kiborítottam a földre. Kezeimmel a menthető könyvhöz siettem, amit reflexszerűen rántottam ki a helyéről. Nem hagytam kiesni a markomból, helyette inkább Strange székére ejtettem. Ott álltam a könyvespolc előtt várva, hogy a víz megszűnjön, végére pedig rádöbbentem az igazságra. Két kezemmel és egy hatalmas lökéssel próbáltam visszatartani. Percekig semmi sem történt, a folyadék viszont már nem landolt a padlón, de egyszerűen képtelennek éreztem magamat erre. Nem bírtam tovább. Elbuktam. Könnyezve rogytam térdre, miközben árnyak jelentek meg mellettem. Körülöttem keringtek néhány pillanat erejéig a fényhez csalva, ami miután rásütött az alkaromra, megégette. – Figyelsz rám, Cassandra? - hallottam e szavakat esésem közben. A hátamra érkezésem után sietett oda hozzám Strange, akiről nem is hittem, hogy ott volt. – Mi történt? - néztem bele szemeibe válaszomért esedezve. – Stephen válaszokat akarok. - markoltam meg a gallérját, majd erős szorításomból én engedtem meglátva sebemet. Könnycseppek folytak le az arcomról egyre gyorsabb tempóban. Pillanatok múlva döbbentem csak rá arra, hogy Strange is a válaszok miatt teszi ezt az egészet. Vállaiba óvatosan belekapaszkodtam, ami következtében sikeresen fel tudtam állni. – Elnézést kérek, de néhány perce még ömlött onnan a víz... - mutattam a polc felé mutatóujjammal. – ... meg jöttek az árnyékok. A fény... - itt úgy éreztem, hogy meg kell állnom. – ...megsütötte a kezemet. Ez mind abszurd. - arca és tekintete még mindig mogorvának tűnt, de észrevettem piros köpenyét. Egész szép, mintha mozgott is volna, na persze nem ez hívta fel először a figyelmemet. – A könyv... - suttogtam magam elé és ezek után végre megtörtént nap legelső megszólalása. – Miféle könyv? - kérdezte meg Strange, amire nem igazán számítottam. Azt vártam volna, hogy hozzám se szól egész álló nap. – Amit kirántottam, aztán... - gondolataimba hirtelen elmélyedtem, lassacskán pedig végre megfejtettem. Kezemmel megállásra utasítottam a mágust, én pedig a könyvtár végéig meg sem álltam. A sötétség gyengén körül vett engem. Éreztem a fájdalmat, a sebemre mért hatását, a meggyógyítás kezdetén pedig szólaltam meg. – Stephen... - mire oldalra fordítottam a fejemet már ott állt mögöttem. – Ez... lehetséges? - arca ismeretlenné vált. Talán aggodalom szökött rá, esetleg félelem? Hirtelen nyílalt belém az érzés, szinte a semmiből. Strange felé fordultam, aki kezeiben a vízzel teli könyvet fogta. – Ezt kerested, nem de? - fejemmel biccentettem, majd meg kellett újra próbálnom. Uralnom azt, ami bennem létezik. Az energia az egész testemben áramlott, ujjaimat pedig végig húztam lassú egyenletes mozdulattal a könyv tetején. Mire elértem a gerincét, hirtelen elkaptam a kezemet, Stephen pedig kihúzta onnan. Hatalmas gömb keletkezett, amit én hoztam létre. Egyszerűen nem akartam elhinni, mi is történik velem. Gondolataim a múltba feledkeztek. Anyám, de büszke lennél rám. Kezem akaratlanul is ökölbe szorult, ami hatására megfagyott. Mikorra pedig már azt hittem, leejtem, és a szentély könyvtári szőnyegét én takaríthatom majd, maga a levegő tartotta meg helyettem. – Egy köszönöm szó elhagyhatná a szádat, Cassie. - halvány mosoly szökött az arcom, mire megláttam Kia-t. Lábammal a kis kukát a gömb alá rugdostam, jelezve neki, hogy elengedheti. Ezek után egy perc sem telt el, de Strange elé léptem kikapva kezéből a már száraz könyvet, és kisiettem a könyvtárból. Iszonyúan éreztem magamat ott, azóta sem tettem be szívesen oda a lábamat. A hatalmas főlépcsőre telepedtem le Kiara pedig utánam igyekezett. – Valamit nem felejtettél el? - néztem fel rá, arcáról kifejezetten le tudtam olvasni a baját. – Jaj, köszönöm, Kiara. - vékonyította el a hangját, én pedig csak mosolyogni tudtam cselekedetén. Mindig ezt csinálta. Fenn akadt egy kisebb apróságon. Igazán én is megköszönhettem volna, de viccesnek találtam azt, amikor elkezdett utánozni. Miután félretette mondatait lehuppant mellém a lépcsőre. – A lényeget le lehetne szűrni, de ha kilépünk innen nem érezhetjük magunkat biztonságban. A jegyzetek szerint nem csak a négy elem létezik, irányítani lehet. A Fény és a Sötétség. Ez egy hatvan oldalas fejezet címe. - Kiara sápadt arcára nézve azt hittem, talán beteg. Erről persze szó sem volt, csak éppen nem az olvasást tartotta kedvenc hobbijának. – Egyébként hol van Riley? - erre kérdésemre természetesen odafigyelt, hisz mindent megjegyzett a kis szőkeségünkről, ezekkel pedig iszonyúan szerette cukkolni. – Elment. Wong-val beszélgetett... - húzogatta felfelé szemöldökét, majd miután azt hitte, nem igazán értem mit is akar, egyszerűen folytatta. – ... azután eltűnt. A könyvtárosunk azt mondta, ő látta visszamenni a szobájába. Ott viszont NINCS. - emelte ki az utolsó szót, hangján hallatszott némi aggodalom, ami persze kívül nem látszódott. Ha valaki nem ismeri a Harper testvérek legidősebbikét, azok általában bunkó és kötekedő embernek írják le őt. Legbelül viszont teljesen más lakozik. Valami potyautas, aki lehet rossz helyre keveredett, mégis megállja a helyét. Bennem véres háború zajlott akkor, amikor ezt kiejtette a száján. A folytatását pedig jobb lett volna meg se hallgatni. – Na meg persze, Aria is a városba érkezett. - prüszkölte el a kiemelt szót, nála ez afféle "tipikus dolgot" jelentett. Egy szem húgával soha sem jött ki igazán. Szeretni szerette, de stílusuk merőben eltért. Aria a visszahúzódó, szabály követő lány volt, ahogyan én megismertem, míg valljuk be Kiara nem. A lázadása egyre jobban sokszorozódtak, főleg mivel a szüleik mindig azt mondták drága barátnőmnek: „Vegyél példát a húgodról." Leginkább ezekért is haragszik rá annyira. Miért kellett ennyire megfelelni-e? – Ő is eltűnt. Tegnap. - ekkor néztem föl rá, szemében pedig az elszántságot. Meg kell találnunk őket, mivel éreztem a közeledő bajt. Strange segítsége viszont mindig jól jött. A gyakorló ruhánkba pillanatok alatt belebújtunk, míg Wong feltette a legcélszerűbb kérdést. – Pontosan, hol akarjátok kezdeni a keresést? - válasz helyett inkább a szentély elé rohantunk, majd különválva folytattuk útjainkat. Kiara bal oldalra indult el a "könyvtárossal", míg Stephen és én jobb felől kerestük a eltűnteket. New York hatalmas városát gyerekkoromban sem igazán ismertem. Néhány alap dolgot tudtam, de egy embert megtalálni, szinte olyan volt, mintha Kínában keresném Riley-t. Órákig bolyogtunk az utcákon, amíg Strange fel nem mászott egy magas háztetőre. – Te meg mit csinálsz? - kérdésemre természetesen nem adott választ, akkoriban pedig kezdtem ezt megszokni. Helyette kezét nyújtotta felém, hogy felhúzzon maga mellé. Miután beleakaszkodtam ujjaiba felrántott, én pedig rájöttem a kérdésemre való legegyszerűbb válaszra. Onnan simán megláthattuk, ha Riley jelez nekünk. – Mi történt a látomásodban? - néztem Stephen felé kérdését követően. Egészen sokáig gondolkodtam válaszomon, hisz nem neveztem volna azt így. Valóságosnak tűnt, olyan kidolgozottnak... egyszerűen máig sem tudom elmagyarázni. – Fogalmam sincs. Talán próbára tett a saját erőm. - kissé szégyelltem ezt kimondani, és féltem oldalra pillantani, mivel nem akartam, hogy Strange csalódjon bennem. Egy cseppet sem éreztette ezt velem. – Kiálltad a próbáját? - erre nem kellett válaszolnom, hisz elég volt rám néznie. Szemeimet lesütöttem, és az utcákat bogarásztam. – Ha elbuktál, talán azért égett meg a karod. A jövődre utal. Ebben biztos vagyok. - többet foglalkozott az én életemmel, mint a sajátjával. Soha nem értettem miért, de ő ebben mindig biztos volt. Mosolyt csalt már akkor is az arcomra, természetesen más okból. Az tudatta velem, hogy bízik bennem. Utalt arra, hogy figyeljek oda, de lehet nem tudta vagy nem akarta elmondani mire is. Egyszerűen számított rám. Pillanatok múlva apró földrengés és fényesség kúszott végig az utcákon. Ijedten pillantottam a mágus felé, aki ennek a kiindulását figyelte. –Valószínűleg az East River közelében lehetnek. A katakomba rendszerben. – állapította meg majd egyik kezét kinyújtotta, ujjai szerte ágaztak, míg másikat körkörösen mozgatta. A narancssárga áram szerű dolgok összeállva alkották meg az átjárónkat. Ez a mágia. A fekete folyosó mely a másik oldalon volt található, nem igazán hívott magához. Kifejezetten rettegtem tőle. – Gyerünk! - utasított a mágus, eléggé siettette mozdulataimat és gondolataimat. Rémülten suhantam át rajta, majd ezután hátranézve vártam Strange megérkezését. Ehelyett éppen lezárni készült az átjárót. Utoljára még mondott valami igazán biztatót. – Neked kell megtenned! - az összes trágár szó eszembe jutott, pontosan ezért nem írom ki. A végtelen sötét folyosó egyik ágazatában futottam össze Kiara-val. – Hol a mágusod? - első köszönő kérdésének nem is annyira rossz. Mosolyogva vontam fel vállaimat, visszakérdezve ugyanezt. Próbálta kicsit oldani a helyzeti feszültséget, sikerrel ugyan, de a java csak eztán következett. A hatalmas ajtó mögött, amelyre rádőltünk, egész különösen kinyílt. A hátamra zuhanva lettem figyelmes egy szőke nőre, akitől nem messze ott ült a rémült Aria. Riley-t egyre magasabbra próbálták felhúzni, ami hibának számított. Ujjaival rezgéseket adott, amiket észrevehettünk még a tetőről. Drága barátnőm, aki nem esett el, mint én, szavakkal támadta ellenfeleinket. Okkal nem tekintem őket ellenségnek, hisz ha lehet barát. Abból mindig több haszna van az embernek. – Itt meg mi folyik? Mit akartok a húgomtól? - förmedt rá a szőke nőre Kiara. A másik férfi akkor rezelt be leginkább, mikor ökölbe szorította a kezét, és az összes létező levegőnek meggátolta a bejutását. Meg is ölhette volna őt. – Kiara. Elég! - szóltam rá felemelve a hangomat támaszkodásom után. A második megismétlés után már két karommal löktem rajta egyet, kibillentve őt egyensúlyából. A férfi összeesését követően utasítottam a menekülésre. Az ismeretlen nő csak állt, és egy cseppet sem lepte meg az előbbi mutatvány. – Nem adhatom oda a lányt. A barnát. A sötétség megfertőzte a lelkét. - mondta el, megnyomva maga melletti gombot. Felettünk a föld megnyílt és a vaksötétségre lettünk figyelmesek. Az ismeretlen nő emelkedett ki a szobából. Fénye természetesnek tűnt, szemeiből pedig könnycseppek távoztak. Fájt neki. Ekkor viszont zajt hallottunk a szobán belül. A szék dörömbölését a padlón érezni lehetett. Egyszer pillanatok alatt elhallgatott. – Jenessa... Jenessa. - szólalt meg egy hátborzongató hang. A szőke nő saját nevét felismerve jött rá arra, hogy életét ezzel veszélybe sodorta. -Lehet még a miénket is- ebben a gondolatban álltam ott és víz forrás keresésébe kezdtem. – Kia... - csuklott el a hangom ordítva utána. Amikor megláttam a szék közelében, amely hatalmas dörömbölést hagyott maga mögött, elkezdtem félni. Valamitől, amit egyszerűen nem ismertem. A Sötétség elszállt vele és ismét a Fény dominált. Jenessa a mellkasáig húzta térdét, majd átölelte. Riley-t miután kiengedtük, csak is arra vártunk, hogy felnézzen ránk. – Hova tűnt a húgom? - üvöltötte neki Kiara hátulról megragadva szőke haját. – Mondd el, azonnal! - ezeket a szavakat többször is megismételte, majd neki lökte a falnak. Riley egy szót sem mert szólni, helyette inkább hagyta, hogy feldobjam a felszínre. – Kiara! - szóltam oda kissé morcosan jelezve neki a tervemet. Ugrását követően sétáltam oda Jenessahoz, aki ismét letelepedett a földre. – Gyere. - suttogtam magam elé. Meglepett arca bárki emlékében megmaradhatna. Óvatosan megkapaszkodott vállaimba, aztán egyszerűen fellöktem. Miután sikeresen fel is ért, visszanyújtotta kezét és felhúzott. Kiara és Riley ennek a cselekedetemnek egyáltalán nem örültek, habár ezt mondanom se kellett. Jenessa ezek után indult el egy irányba. Drága barátnőm természetesen rámordult. A szőke viszont rá sem hederítve igyekezett tovább, szinte úgy sétált, mint aki transzba esett. A folyó fekete elszíneződése, amerre tartott, eléggé megtorpantott engem. Ha lehet gonosznak mondani, akkor az. Jenessa miután belelépett a vízbe, a fény körülötte megelevenedett. Ahol még sekélység uralkodott, pont ott állt meg. Hirtelen emelkedett ki egy hatalmas árnyék rendszer bukkant fel, aminek tekintete szigorúnak tűnt. Kezeimmel védekezésre utasítottam Riley-t és Kiara-t, de nem avatkozunk bele egy bizonyos ideig. Ujjakat formált meg a sötétség, végül pedig emberi alakot lehetett felfedezni benne. A nő kinyújtotta kezét Jenessa felé, aki gyors döntéssel cselekedett. Megragadta, majd kirántotta az emberi alakot a barlangjából. Megtámasztva lábaimat emeltem ki őket a folyóból. Karjaimat előre majd hátra mozgattam, ringatva a vízen. Aria és Jenessa ájultan érkeztek meg. Az utóbbi mikor eszméletre kapott felállt, és ekkor sétált el. Kiara a karjaiba vette húgát és szinte rohant a szentélyig. Nyomában Rileyval, amíg én még egy kicsit elmerengtem a folyóparton. – Sok veszély vár még ránk. - sóhajtottam, majd csatlakoztam a futásukhoz. Útközben eleredt az eső, itt már szokásnak vettem ezt. – Ezt te csinálod? - kérdezte Riley az égre mutatva. Fejem csóválása után vettem észre, hogy Kiara már bevitte testvérét Strange-ékhez. – Riley? Menj csak nyugodtan! Mindjárt megyek én is. - kértem meg erre a szívességre, amit nem kellett kétszer mondanom neki. Jenessa hangját véltem felfedezni mögöttem. – Sajnálom. - suttogta el szájával, amint elém érkezett. Arcán látszott a bűntudat, ami miatt nem hibáztatom. Átláttam én a dolgokon. A Sötétség és a Fény örök viszályán. Őt erre tanították. – Egyébként Cassandra Norton. - nyújtottam felé kedvesen kezemet. Némi értetlenség szökött szemeibe, látszólag nem gondolta volna ezt. – Jenessa Thompson. - mosolyodott el végre először. – Köszönöm. - ezzel elengedte a kezemet és sarkon fordult. Mire az ajtóig elértem utánam kiáltott. – A sok kellemetlenséget én okoztam és nem te. Cassandra. - szólt oda nekem a bőrig ázottnak. Cseppet sem volt kedvem a vízburok alatt lenni. Igazán én is hibás voltam, de akkor még nem úgy ismertem be. – Az adósod lettem. Örökre. - szökött ki a száján az utolsó mondata. Elmenni viszont akkor sem hagytam. – Holnap gyere ide! - arca ismételten értetlenné varázsolódott, én pedig már azt hittem, hogy értelmetlenül beszélek. – Mutatunk valamit! Ne aggódj, Nessa! - a beceneve csak úgy szimplán a hangom elcsuklása miatt keletkezett, de nem bánta. Egyszerű megfordult és eltűnt az esti New York-i utcákban. Perceken át bámultam cselekedetét majd meguntam saját elemem bosszúját. Aznap sok minden megváltozott bennem. Úgy éreztem fontos kis csapatot tudok összehozni, akik sajna mind értem fognak harcolni. Ám erre még egy picit várnom kellett. Hamarosan viszont megismertem a Közelgő veszélyt. Aki a végzetemet is okozhatja... talán...
Idetévedt illető! Felhívom figyelmedet a rész szerintem sokkal rövidebb lett, mint az előző, de szerintem tartalmasabb. Mindenkinek elmondom... —Miután lezajlik ez a január-február időszak sokkal több résszel jöhetek. Ma írom meg a felvételit, ami miatt iszonyú elfoglalt voltam. Márciusra igen több résszel készülök, de nem ígérek semmit se. Ha eddig tetszik a történet, szerintem tudod mi a dolgod és kritikák is szívesen fogadok.
