Cassandra Norton a lány, aki születése óta meg van áldva vízi mágiával, de még mindig küszködik erejével. Forrófejű és makacs. Égető, mint a tűz, de ő mégis a Vizet kapta. Miért?
Kiara Sophia Harper, aki keményebb, mint egy szikra és erősen feszült...
Oops! Bu görüntü içerik kurallarımıza uymuyor. Yayımlamaya devam etmek için görüntüyü kaldırmayı ya da başka bir görüntü yüklemeyi deneyin.
Az előző vonások tartalmából: – Nem akartam sírni előtted. – Képesek egymás halálát kívánva kioltani a másik életét? Igen, akkor pedig az elem a győztesre száll. – Cassie, képes vagy rá.
–Mikor akartad elmondani nekünk? - értetlenül figyeltem Kiara kérdését, amire azonnal leblokkoltam. Pillanatok kellettek ahhoz, hogy egy hang kijöjjön a számon. – Itt van az alkalom. Mira magának akarja az összes elemet. Nem válogat. Nálam elbukott, ezért fogtok ti jönni. Engem akar utoljára, mert tudja, hogy megtörte már a lelkemet. - ezzel siettem le a lépcső, majd egyenest a kijárathoz. Úgy éreztem levegőznöm kellett. Figyelni akartam a fákat és a rajtuk csücsülő madarakat, akik még így a nyár vége felé is szívesen díszítették a környéket. Hűvös szél fújt, Kiara örömére. Régen mindig azt mondtuk, még a középiskolában, hogy miattam esik az eső, Riley-ért mozog a talaj, Kiara-ért lélegzünk. Ez a kódex már a második évünkben elbukott, és a gólya csapatunk feloszlott. Már éppen visszavágytam a szentélybe, de az ajtajánál ki lehetett hallgatni a beszélgetés. – Fantasztikus. Strange elmegy Cassie-vel együtt pont akkor, amikor tisztában vagyunk azzal, hogy Mira meg akar minket ölni. - fakadt ki Kiara-ból ez a két mondat. A bokorból lestem meg, merre is tart Stephen, akinek azonnal a nyomába eredtem. Nem tudtam merre tart, csak vártam. New York legeldugottabb helyére sietett egy kisebb dombra, messze a zajos várostól. A hatalmas lombkorona alatt megállt, és végignézett a tájon. Rálátott a szentélyre, a városlakókra szinte minden apróságra. Egyedül rám nem számított, aki a bokornál ült, és figyelte a mindjárt térdre rogyó mestert. Egy sírnál lehettünk, amiről először azt hittem Tony Stark-é, de tévedtem. Strange soha nem kezdett volna el könnyekbe torkollni miatta, bármennyi mindenen is mentek keresztül. Egy dologra tudtam gondolni, abban a percben. Arra, akit szeretett. Közelebb merészkedtem meglesve kié is lehet. Hatalmas nagybetűkkel ráírt név: Christine Palmer Ekkor jöttem rá, hogy ezt a nőt szerette Strange. Akkor úgy gondoltam, hogy még mindig szívében tartja. Sajnáltam, ahogy ott szenvedett, de nem tudtam oda menni, és megölelni. Úgy éreztem egyikünknek sem ez a legmegfelelőbb pillanat. – Részvétem. - megrezzent hangom hallatán, de nem nézett rám. Nem tudott, vagy nem akart. Cseppet sem bántam, viszont tudatomban ott voltak Kiara-ék. Ők lesznek a következők. Kattogott az agyam, mit is kellene mondanom. Egyáltalán megszólaljak-e? A szívem heves dobogását az váltotta ki leginkább, amikor odaléptem mellé felsegítve őt. Minden egyes gondolatomat megakartam vele osztani. – Lehet nem ez a megfelelő alkalom, de... - el kellett gondolkodnom, mivel is kezdjem. –... veszélyes itt lenni vagy nem is tudom, mit akarok mondani. Fontos volt neked ez a nő. Ugye? - megtörtem a lelkét, ahogyan Mira az enyémet, de nem szabadott kombinálnom. Éreztem valamit iránta, de nem lehetett kimutatnom. Nem gondoltam, hogy megértene. Lehet elutasított volna, abban a percben pedig így is eléggé zavarodott volt. Bólogatása szakította meg ezt a sok kérdést a fejemben. Úgy éreztem, amikor rám emelte kisírt szemeit, lábaim azonnal összeroskadnak alattam. Elvakultam, és nem jött már ki szó a számon. Ekkor állt ő a sarkára, mágus képességei miatt jobb kezével kör-körösen egy kaput hozott létre, aminek szélei narancssárgán villogtak. Egyszerűen beinvitált maga előtt, akkor vettem észre köpenyét a szentélyben, amit furcsa volt nem rajta látni. A lépcső bal oldalán sikerült kikötnünk, ahol hallani lehetett ismét egy beszélgetést. – Ez elég kínos így. - szólalt meg Aria a mellette ülőnek mondva. Számomra különösnek tűnt, az itt léte majd rádöbbentem Strange tanítására és kutatására. Kíváncsian vártam, amíg a másik el kezd beszélni, de így visszagondolva tudhattam volna, ki is az. – Most mire vársz? - suttogta a fülembe Stephen, legbelül élveztem ezt a helyzetet, és kissé lehet elpirultam, de a félhomályos naplementében ezt nem láthatta. Mutatóujjamat a szájára tapasztottam jelezve, hogy maradjon csöndben. – Szerinted helyes, az amit tettünk? - kérdezett vissza egy ismerős hang, akit azonnal meg is lestem. Tulajdonosát és Aria-t amint kidugtam a fejem, épp közel hajoltak egymáshoz, de ajkuk nem találkozott. Vagymégis? Hátulról nem lehetett teljesen látni az események leforgását, de meg lehetett figyelni attól. Strange felé fordultam, akinek közelségén menten elpirultam. Orra szinte az enyémmel találkozott, próbáltam a szemébe nézni, de néha vetettem egy pillantást az ajkaira is. Mentségemre magasabb volt nálam akkoriban, és a látótávolságomba beesett, véletlenül. Kiara biztosan csak annyit szólna, hogy „Hát persze" csipetnyi szarkazmussal megfűszerezve. – Hátrébb mennél? - suttogtam a lehető leghalkabban, amire visszalépett egyet. Nem szerettem volna ezt kérni tőle, de már nem kaptam levegőt. Sikítást véltünk mind meghallani az "étkezde" szerűség felől. A lépcső mögötti kis konyhából, ahol Wong szokta készíteni a mennyei fogásait. Sietésem közben láthattam meg a másik személy szemeit, aki kínosan babrálni kezdte szőke fürtjeit. Nessa és Aria párosa hidegen hagyott, mivel a sikítás áldozatát kerestem. Wong már ott térdelt fogva két oldalról Riley karját. Segített neki hátradőlni és kicsit lenyugodni. Aggódva néztem a bal oldali fülét, ami tűzvörösen izzott. Mira visszajött ennyire kevés idő után. – Mi történt veled, Riley? - ijedt arccal találtam magam szemben, akinek kisírt szemei tele voltak félelemmel. – Hol van Kiara? - szótlanul bámult végig a körülötte levő tömegen. – Elment... - csuklott el a hangja majd vett egy mély levegőt. Régen mindig ezt javasoltam neki. Így visszagondolva örülök, annak hogy hallgat rám. Azokban a pillanatokban viszont képtelennek éreztem az öröm szót. A feltörő energia eluralkodott a lelkemen ismét, és megpróbálta ismét előhozni belőlem a fenevadat. A fülem sípolása akadályozta meg a folyamat további részét. Szinte megsüketített, a fájdalmam kellős közepén pedig a lépcsőhöz indultam. Szívesen felordítottam volna, de nem akartam gyengének tűnni Strange előtt. Egyszerűen letelepedtem a fapadlóra, és vártam, amíg elmúlik. A fejemben ott lebegett Kiara, aki bármilyen erősnek mutatta magát, én tudtam milyen is valójában. – Mira le fogja őt győzni, ezt nem hagyhatom - suttogtam magam elé körmömmel kapaszkodva a fejemre. Irtózatosan fájt, de Riley-val ellentétben én nem féltem. Mira-tól nem, de akkor még nem tudhattam a jelenségek valódi okát. Az éles hang viszont egyszer, nem sokkal később eltűnt. Nem hittem a szememnek először. Riley öleléssel köszöntött, de én nem viszonoztam. Ismét labilisnak éreztem magam, és próbáltam volna Stephen-re nézni, de nem ment. Kiolvashatta volna a szemeimből mit is gondoltam. Helyette az ajtó felé kapkodtam a tekintetemet. El is indultam, de Nessa feltette a kérdését. Tudta jól, hogy elpattanhat bármikor az agyam. – Biztosan készen állsz? - aggódó szemeire nem dühödhettem be, éppen ezért voltam képes válaszolni. – Készen születtem - mintha a terminátort hallotta volna, és letelepedett a lépcsőre egyenest mellém. Nem néztem senkire, csak mentem az ajtóig, amit kicsaptam haragomban, pedig nem volt egy csepp düh se a véremben. Végig kellett volna gondolnom, mit is teszek majd ez után, de én Cassandra Norton nem voltam ilyen egyszerűen megfejthető akkoriban. Kiara lobogott előttem, mint valami cél, mert meg akartam menteni. Riley és Stephen sietett mögöttem, aminek nem volt semmi köze a nem létező tervemhez. A gond akkor kezdődött, amikor megláttam a háztetőről ugrándozó Mira-t, aki szokás szerint pimasz megjegyzéseket tett Kiara-ra. Velem ellentétben ő mindig képes volt tartalék dühre, amit soha nem tudott felhasználni a legjobb időben. Ez sem számított annak, de még mielőtt elszabadíthatta volna hurrikánja erejét, én kezdtem el rohanni felé. – Ne! - üvöltötték mindannyian kórusban. Kiara a büszkesége miatt, míg a többiek az én egészségemet védve. A tűzcsóva, amit nem tudott volna visszaverni, az én oldalamat érte. A vízzel őt óvtam és nem magamat. A levegője nem védené ki sohasem Mira támadását. Emlékszem az arcára. Itt mindenki egy ördögi mosolyra és a hozzátartozó kacagást várta volna, de nem történt ilyesmi. Félt a következményektől érezte, hogy hibát követett el. A földön feküdve kínlódtam ismét a fájdalommal, akit a történet végére már testvéremként fogom említeni. Ott jöttem rá, hogy Mira is egy közülünk. Fogalma sincs, arról mi lakozik a lelkében, mik is valójában az elemeink. A fájdalom kezdte elvenni az eszemet, de ettől eltekintve ugyanúgy felálltam, és szembenéztem a Tüzünkkel. Odasétáltam lassú léptekkel kissé szédülve magam mögött hagyva a többieket. Nem figyeltem rájuk, igazán nem is érdekelt, akkor mi van velük. – Mindenki követ el hibákat, Mira... - csuklott el a hangom, és kaptam kezemet a számhoz. A vér látványától is rosszul lett az előttem álló. Könnyekbe torkolt, nem bírta megállni. – Sajnálom - ijedten nyögte ki, és hátat fordítva menekült el ismét. A hiba abban a percben is megtörtént. Nem hagytam elmenni. A vízfalamon, amit két kezemet megemelve hoztam létre meggátolta. A lelkem, az elemem nem akarta ismét futni látni. Hibák történtek aznap és sok Sérelemre is figyelmesek lettünk. – Nem mehetsz el. Még nem öltél meg! - ordítottam torkom szakadtából, aminek a vége köhögésbe fulladt. Olyan érzést éreztem, mint aki tuberkulózisban szenved. Kapart a torkom, sajgott minden végtagom, de nem hagytam abba. Strange és Riley folyamatos ordítását a vízzuhataggal tudtam lecsillapítani a legjobban. Képes vagyok rá. – Nem akarlak már bántani. Legyőztelek. - hazugságnak hittem, azt amit mondott, arra számítottam, hogy jobban ismeri a mi erejünket, mint a sajátját. Ebben is hatalmas tévedtem. – Fejezzük be, amit elkezdtünk - motyogtam magam elé, és egy kívülálló szemében nem lehetett volna tudni, kit is gondol rossznak. Kiara szavaira tudok igazat adni. Megőrültem, zakkanttá váltam, elment a maradék eszem, és még sorolhatnám magamra a jelzőket, amiket azért kaptam, mert megtámadtam Mira-t a következő pillanatban. Azóta elismerem ezt a hibámat, és aznap ráadásul nem ez volt az első. Tisztában lehettem a következményeire a cselekedetemnek, de úgy hittem, hogy meg fogok halni. Ököllel, vízzel cselekedtem csapásaimat, pedig képtelennek érezte kivédni. Reményvesztett dühvel telik lelkem véget akart vetni mindennek. Anyám hangja szólalt meg ismét a fejemben, és mivel elbambultam kaptam is az arcomba. Sajnos ez nem volt elegendő ahhoz, hogy földre kerüljek. Tovább küzdöttem ellenne és már lassan magam ellen is. Nem tudtam döntést hozni, sőt összezavarodtam. Végül a mellkasomba kapott ütéstől a hátamra zuhantam. A vízfal megtörését követően rohant el Mira, és vissza se nézett, már egyszerűen félt tőlem ez pedig nyilvánvalóvá vált. Talán akkor jöttem rá igazán a dolgokra. Mira nem akart megölni, csupán valakivel elhitetni azt, hogy nincs nála erősebb. Én soha nem váltam olyanná, mint az akkori Mira, de ő sem volt olyan bolond, mint én. Ő ezt kitartónak nevezte mindig is pedig a közelében sincs. – Cassie! - ordította Riley, és érezni kezdtem a föld erejét. Be kellett hunynom a szemem, mert már nem bírtam tartani. – Cassandra maradj velünk! - kiabálta mellettem Stephen. Belső könnyeire számítottam, de persze ezeket már akkor is elfedte. Aznapra gondolva már épp eleget sírt. Próbáltam felkelni, de a lelkem lehúzott. Bizonyítani akartam, ami folyamatosan benne volt. – Nem akarom, hogy gyengének láss - nyögtem ki mikor karjaiba vett, és elindult velem. Egy könnycsepp folyt végig arcomon, ami csak a jobb szememből távozott. Nem kellett volna ezután megszólalnia, akkor lehet nem lennék most is ilyen. – Soha nem voltál az - előtört belőlem a megmaradt is. A szívem szinte kidobogott a testemből. Nem kellett volna megtennem. Annyi hibát vétettem, és egyszerűen a résnyire nyitott látótávolságomban levőkre gondolva már én lettem az. Magamat kezdtem el szidni a kórházi ágyon az égésemmel, az ütésekkel és az erőtlen lelkemmel együtt. – Hogy lehetett ennyire felelőtlen? - olyan érzés volt Wong hangját meghallani, mint egy fáradt nap után aludni. Ezek szerint mindenki kint várt, arra hogy megmaradjak. Fogalmam sem volt, arról mit is gondoljak. Alig kaptam levegőt, gépekre helyeztek, de még én sem tudtam, hogyan kellene élnem. Perceken át tartott az idegességem, majd a nyugodtság pillanatában az égésre helyeztem a kezemet. A víz, amellyel együtt ott tartottam, enyhíteni próbálta a seb fertőzését, de a fájdalmam az égig nyúlt. Nem bírtam sokáig, egyszerűen hagytam, ahogy a magam mellé esik a karom. Levegő után kapkodtam, lyukasnak éreztem a tüdőmet. Lehunytam a szememet, de még dobogott a szívem. Volt bennem élni akarás és szeretet. Mellkasom emelkedésének érzése mellett a sötétségbe meredtem. Mira nem akart engem bántani. Ekkor jöttem erre rá. „Jobb későn, mint soha."Ahogy mondani szokták az emberek. Csalódottá és szomorúvá váltam hirtelen, mert végre elismertem a hibát. Mindegyikre ráeszméltem ott helyben a kórházi ágyon. A fejemet próbáltam meg, elfordítani a mellettem levő asztalhoz, amin egy virág lehetett. Illatából kellett rájönnöm, mi is az valójában. Rózsa? Találgatásomba kellős közepén esett le, ennek az egésznek a valószínűtlensége. Egy látomásban lehetett, hisz már nem volt rajtam a lélegeztető gép. Semmit sem értettem. Ez a jövő? Vajon Strange mutatná meg nekem? Akaratlanul is kipattantak szemeim, habár nem szerettem volna további szürrealista világot a fejemben. Az orvos, aki éppen az infúziómat cserélte éppen, nyugtatni próbált a sablonos beszédével, de mondatai nem hatottak meg. Hátradőlve hunytam le ismét a szemem, és vártam a másnap reggelt.
