Cassandra Norton a lány, aki születése óta meg van áldva vízi mágiával, de még mindig küszködik erejével. Forrófejű és makacs. Égető, mint a tűz, de ő mégis a Vizet kapta. Miért?
Kiara Sophia Harper, aki keményebb, mint egy szikra és erősen feszült...
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou mettre en ligne une autre image.
"Két karoddal átölelsz te, ha félek. Két karommal átölellek s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem." /Radnóti Miklós/
A szívem heves dobogására ébredtem, szinte ki akart törni a testemből. Lassan nyitottam ki résnyire szememet, amiből már kivehettem volna Stephen alakját, de nem tettem. Lüktetett a fejem, még mindig éreztem a fájdalmat az oldalamnál, ami szinte minden mozgásomat gátolta. Aznap gondoltam először arra, hogy Stephen láthassa rajtam az erős személyiségemet. A tegnapi után persze a lelkem és a büszkeségem még rá sem mert volna nézni. Elég nehéznek bizonyult ezt valóra váltani, hisz ott ült tőlem néhány méterre, várva az ébredezésemet. Könnyek jelentek meg a szemem sarkában, amik lassan de elhomályosították látásomat. Fel kellett ülnöm, ami az elején nagyon nehezen sikerült, de Stephen segített. Megtámasztotta a hátamat, ezáltal könnyebb volt visszadőlni a felállított párnák közé. – Kösz. - nyögtem ki végre az első szavamat aznap majd ránéztem. Szemei végig engem vizslattak, különösnek ítéltem meg, abban a szürke pólóban ami fölé ráadásképpen még egy barna, cipzáras pulóvert is felvett. Mosolyogni próbáltam, de nem lettem volna képes a képébe hazudni az érzéseimet. Nem voltam jól, és ezt ő is tudta. – Mira elment? - kérdésemre igen nagyot nézett, de legbelül tudta, mire is gondolok valójában. – Menekült előled, de fogalmunk sincs hova. - jelentette ki őszintén, valójában viszont nem ezért jött ide. Nem azért várt egész éjszaka itt fölöttem, hogy ezt közölje velem. – Meg fogom keresni. - mélyen a szemébe néztem annak érdekében, hogy elhiggye azt, amit mondtam. Stephen viszont nem akarta hagyni ezt. Nem állt szándékában egyedül elengedni. Idegesen tápászkodott fel a székéből, amit aztán elfordított. Mégis miért? Ezzel tudatta velem a gondolatát, hogy nem hitte volna reakciómat. – Stephen... - szóltam utána bal oldalamra fordulva, lábaimat pedig letettem a földre. Nem éreztem a talajt, attól függetlenül kihúztam az infúziót a kezemből, és próbáltam felállni. Nehéznek bizonyult, egyszerűen nem bírtam megtartani a testsúlyomat, de ettől függetlenül siettem elé. Az ágyat elengedve neki csapódtam a mellkasának. Kezeimmel a pólóját megragadtam kapaszkodásom miatt, az övé viszont megelőzött. A derekam köré fonta megakadályozva az esésemet. Először megrémültem a közelségén, majd úgy éreztem, ki kell préselnem valamilyen mondatot a számon, persze Stephen Strange ebben is leelőzött. Mintha mindent előre látna. – Nem kellene elmenned... - elcsuklott hangján még ő maga is megijedt. Vigyázni akart rám, pedig senki sem bízta meg vele. Hirtelen felkapott az ölébe és óvatosan visszarakott az ágyra. Nem hittem először a szememnek. Persze ha kivitt volna a karjaiban a kórteremből, majd a kórházból akkor biztosan csak álmodtam volna az egészet. Rajta tartottam a szememet egészen addig, amíg a légcsövem nem jelzett. Kapkodni kezdtem a levegőt, Stephen pedig egy papírzacskót nyomott a kezembe. Mutatni próbálta, mit is tegyek, de a fájdalmamat egyféleképpen oldhattam meg. Tenyeremet magammal szembe helyeztem és az esetleges probléma miatt fel-le mozgattam. Nem kellett az erőmet használnom, hisz az nem működne levegő esetén. Ezt a módszert gyerekkorom óta csináltam pánikroham esetén. Nem sűrűn fordult elő, de akkor ez volt a legcélszerűbb tennem. – Nem hittem volna, hogy a víz mágia ezen is segít. - neki is el kellett magyaráznom, hisz az életem minden napjaiban részt vett. – Mert nem is. Ez az én régi trükköm. Voltak rohamaim és akkor általában ezt használtam. - vontam meg a vállaimat, amire a válasza a szemöldökének a felvonása lett. Aztán vettem csak észre, min is gondolkodott. – Ezek szerint... most is rohamod lehetett... de vajon mi váltotta ki? - éreztem a fejem vörössé válik és kínosnak gondolom a helyzetet. Szemeit próbáltam figyelni, de el kellett néznem onnan, ezzel jelezve neki a saját igazát. Kezével percekkel később segített felállni, lassú léptekkel pedig kimásztunk a kórházból. Üresség lepte a folyosókat, az álom lehetőségét ekkor is esélyesnek tartottam, de mikor a bokám félrement és még kevésbé éreztem a talajt, megragadtam ismét Stephen vállát. Valódinak véltem felfedezni a tapintását, könnyek szöktek a szemeimbe szinte a semmi miatt. Átkaroltam a nyakát, kezei érintését pedig lábam hajlatánál és derekamnál tapasztalhattam meg. Valóságos volt minden. – A többiek visszamentek? - kérdeztem meg eléggé halkan elnyomott hangon. Mellkasának dőlve hunytam le a szememet, és hallgattam szavait, amíg el nem nyomott az álom. – Attól függ kiről beszélünk. Wong például...
