Real Magic |Doctor Strange| Kisebb ideig szünetel-

5. fejezet - A titokzatos ellenfél

•Ötödik felvonás•

Előző vonások tartalmából;

– Kérlek, ne beszélj hangosan. Rohadt nagy szarban vagyok. Majdnem felgyújtottak.

– Nem érdekel, se Mira, se ti. Cassie sokkal jobb emberhez is vonzódhatnál, nem a piros köpenyeshez. Tudod jól, hogy valamelyest igazam van.

Egy ideig éreztem még Stephen kezeit a hátamon és a térdem hajlatánál, de miután lerakott az ágyamra, elvesztettem vele a kapcsolatot. Ígéretemet viszont mindenképpen be akartam tartani. Mira kiegészítene minket, és hittem benne, hogy mellettünk tud harcolni. Mindvégig.
Reggel, amikor a nap sugarai belopakodtak az ablakon, és a szemembe sütöttek, eszembe jutott a tegnap. Talán vonzódom a mi kis mágus mesterünkhöz? A válaszom a „Fogalmam sincs" lehetett, hisz nem ismertem még a saját érzéseimet se. Bizonytalannak tudhattam magam. Ezekről eltekintve gondolataim az ételre fókuszálódott, hisz rendkívül éhes lettem. Halk lépteimmel próbáltam kiosonni, de aznap én ébredtem fel legutoljára, a többiek pedig a lépcsőnél falatozták a kései reggelijüket.
– Miért tömörülünk itt mind össze? - a nap első kérdését Kiara tette fel ránézve a mellette ülő húgára. Mikor beléptem Wong a kezembe nyomta a tésztalevest, ami szokásos lehetett nálunk, hisz mindig azt ettük. Tétlenül álltam ott nézve, ahogy a kopasz férfi elveszi Riley-tól üres tálját, és közösen mennek mosogatni. Leginkább a szőke lány erőltette a társalgásukat látszólag. Jenessa, aki ijedt szemmel figyelte Kiara-t, szinte várta hirtelen támadásait. Végül pedig a nagy Stephen Strange, a doktor, aki piros köpenyében próbált beszélgetést kezdeményezni, de helyette inkább a tésztát habzsolta be egymás után.
Perceken belül erőt vettem magamon, és leültem a lépcső azon oldalához, ahol Kiara is. Stephen ekkorra ette meg a levesét, majd felállt, Jenessa-val és Aria-val együtt pedig a térre sietett, valószínűleg gyakorolni. Próbálta ő maga is megfejteni a Fény és a Sötétség örökös viadalait.
– Sajnálom. – bukott ki belőlem ez a szó, arra utalva, hogy a piros köpenyes férfi iránt lehet érzek valamit. Mira miatt nem állt szándékomban elnézést kérnem, hisz még akkor nem volt igaza.
– Hogy... tessék... nem hallottam. Megismételnéd?  – tette tölcsér szerűen kezét a füléhez és vigyorogva közeledett felém. Akkor jöttem rá ugyanis, hogy miért tart a barátságunk a halálig. Képesek lettünk megbocsátani a másik felé.
– Nem tehetek róla... - nevetve löktem arrébb a kezét, majd hatalmas ölelésbe torkoltunk. Nem kellett magyarázkodnom, mire is gondoltam abban a percben, hisz ő tudta.
– Igazam volt. Ha nem is mindenben, de te ragaszkodsz a mágushoz, tudtam, hisz amint feltűnik, te el vagy varázsolva. – ekkor álltam fel még mindig vigyorogva felé, de szemeimmel azért figyeltem, hogy senki se tévedjen erre.
– Nem vagyok benne biztos... - a barna lány arca ekkor váltott komorrá, és egy csepp értetlenség is látszott rajta.
– Hogy érted ezt? Egyszerű döntést kell meghoznod az agyadban. Tetszik-e vagy nem? Vannak-e róla piszkos gondolataid? - elfintorodva léptem egyet hátra, majd megrándítottam a vállaimat.
– Nem tudom. Lehet... - mondatom befejezése előtt mindenki berohant, és ijedt arccal figyeltük őket. Stephen bekapcsolta a rejtett televíziót, amiről fogalmunk sem volt, ezért ámulatba estünk. A hírekben egy Susan Olivia Strong nevű szőke híradós kezdett bele a felvilágosításunkba.
– Felhívjuk figyelmüket... – ekkor megszakadt az adás egy pillanatra, majd egy másik nő kezdte el monológját. Barna, göndör fürtjei nyaka köré fonódtak valami nedvesség miatt.
– New York. Vannak, akik ártatlanok és vannak, akik nem. A rendőrség mindig összekeveri a kettőt. Hogyan? - álmélkodott el a vonal másik végén. – Megmutatom... - ördögi nevetését követően sercegés hallatszott a fekete képernyő másik végében, amire azonnal Stephen szemét kerestem.
– Úgy látszik ma mindenben igazam van. - jelentette ki Kiara, én pedig Jenessa felé fordulva tettem fel a kérdésemet.
– Honnan közvetíthette ezt? - kétségbeesett arcával találtam szemben magamat, válasza nélkül pedig egyenest az ajtó rohantam. Elkezdtem mérges lenni, legbelül talán a tévedésem miatt is, de végül ráeszméltem az igazságra, egyszerűen csalódtam. Szinte mindenben és mindenkiben ok nélkül. Gyűlöltem a tétlenség fogalmát, amit maga én is tettem néha.
Sötét felhők gyülekeztek kirobbanásom idejében. A vihar, melyet én kreáltam megállíthatatlannak tűnt. Fogalmam sem volt, merre is mentem, csak Mira-t akartam megtalálni. Reménykedtem ugyan, de ott a tombolásom pillanatában egy őrült elmének tűnt. Véget akartam vetni minden egyes gondnak, de ráébredtem azóta, hogy a saját érzéseimet kellett volna megismernem. Akkor nem szenvedtek volna ennyit, azok akiket szerettem. A sírás tört rám, szinte éreztem, ahogy feltörik szemeimből és végig suhan töménytelen csepp az arcomon.
– Mira! - ordítottam ki magamból az érzéseimet. Hangom rekedtesen tükrözte a fájdalmamat. A Szabadság-szobor. A víz odahívott, szüksége lett a segítségemre. Félelemmel léptem a légvonalban levő útra, saját elememre való tekintettel. Nagy erőveszítés és önbizalomra volt szükségem, amit nem tudott megadni abban a percben Stephen. Futással indultam, majd korcsolya mozgással igyekeztem a történelmi szoborhoz, mely tetején már várt rám a tűz. Kezeimet forgó mozdulatokra építettem, egészen addig amíg fel nem értem. Szemtől szemben akartam állni azzal, akit félreismertem. Ördögi vigyorától kiráz azóta is a hideg. Tükrözték az akkori lelki énét.
– Na végre! Örülök, hogy itt vagy. A cseppfolyós tavacskád nem szereti a szurkot. Ugye? - már sejthettem volna mit tervez. Ujjai körül megjelentek az első lángok, amik karja suhintását követően rácsapódtak a fekete folyékonyságra. Ijedtség telepedett szívemre és egyszerre babonázta meg testem.
– Miért csinálod ezt? - kérdésemre azonnal felfigyelt, és bámult egy ideig. Arra számított, hogy végig őt nézem majd, de tévedett. Jobb karommal erőteljesen azon dolgoztam, hogy megszüntessem az égést.
– Azt hittem okosabb vagy, Vízhordó. Szükségem van rád. Az erődre... - suttogta az utóbbi szavakat én pedig támadóállást vettem fel. Mérgelődött a lelkem, mit is tehettem volna abban a helyzetben. Tudtam a szándékát, hisz rávezetett.
Vízzuhataggá emelkedtem, lesodró habjaimat pedig rázúdítottam. Nem érdekelt a vereség, elfogadtam a csatát. Csápjaimmal folyamatosan őt akartam megragadni, és bizonyítani. Tudatni vele, hogy erősebbé lettem, mint ő. Nem volt annyi gyakorlás mögöttem, de a vágy éltette a lelkemet. Minél jobban szállt el az agyam őt követve, annál sebezhetőbbé váltam. A tűz néha megsimította oldalamat, amire halkan felszisszentem. Az idő nem számított, csak ő és én létezett, ahogy próbáltuk a másik életét kioltani. Bevetettem a jég uralmát felettem, minél nagyobbat, minél jobban sértsem meg. Körbe-körbe rohangáltunk a szobor körül, értelmetlenül. Mira néha a szurkos részre lépett, ahol már nem a víz uralkodott. A tűz fölött pedig ő parancsolt. Velem ellentétben ő szolgaként tartotta elemét magához közel. Gyengeséget nem véltem felfedezni rajta. Szikla szilárdan tudta, mit is tesz velem. Játszadozott.
Ki akart fárasztani, én pedig későn vettem észre. Már túl gyengének éreztem magamat a harchoz. Alig bírtam tartani a testemet, épp ezért is történt meg percekkel később a becsapódás. A zuhanás minden fájdalmát átélte a lelkem. Sírni lehetett volna, de nem tudtam. Mozogni se mertem, a lélegzetem pedig egyre jobban csökkent. Hallottam, ahogy a víz sugározza nekem a szavakat a partról.
– Mami, most meghalt? - kérdezte egy kisfiú, valószínűleg az anyukájától.
– Ki kell hoznunk, Strange! - Kiara jellegzetes aggódó hangját nagyon rég hallhattam, de örültem neki. Éreztem, ahogy próbált végig csúszni az arcomon a csepp, de elemem elragadta ezt.
– Várnunk kell. Tudom, hogy hallasz... - szólalt meg Stephen. Nem hittem először a fülemnek, amit utána mondott. – Cassie. Képes vagy rá. - erőt kellett vennem magamon, és felemelkednem ismét. Egy ideig sikerült is, de megtorpantam. Anyám hangja csapta meg a fülemet. Talán az oxigén hiány kezdett el rajtam uralkodni, de én elutasítottam. A saját szülőmnek hátat fordítottam. Ezzel a tudattal ugrottam elő a víz partjára, a szobor aljára. Mira már éppen örülni kezdett elsietett győzelmének, amikorra viszont ráeszmélt volna visszatérésemre, én már mögötte álltam, és védtem ki első ütését. Szemén látszott a félelem miattam. Attól, hogy ő végzi be. Tulajdonképpen az agyam akkor még azt tervezte, tudatlanul. Elég volt mellkasán lökni egy keveset, hogy beleessen oda, ahol már az én uradalmam van, ami fölött nekem van hatalmam mai napig. Egészen a legaljáig vittem várva a bekövetkező halált, de hirtelen meggondoltam magamat. Talán félni kezdtem, de lehet csak megijedtem, esetleg megsajnáltam. Fogalmam sem volt róla még akkor, de azóta megértettem. Mi is történt velem aznap, amikor felhoztam őt a partra és az emberek szeme láttára tettem a kötelességemet.
– Menj el! Nem akarunk itt látni! - utasítottam a távozásra, amíg ő vizes arccal és nedvesen tapadó hajával rám nem nézett. Tudtam, hogy fájdalma elmúlik nem sokára és visszatér bosszúszomjasan, de hagynom kellett elmenni.
– Kérlek... - elrohant. Olyan gyorsan szedte a lábait, de láttam elmenekülni. Ez volt a lényeg. Nem tettem ellene semmit se, csak álltam ott várva a hazaindulásra, annak a jelére.
– Minden rendben, Cassandra? - tette csurom vizes vállamra kezét Stephen, én pedig szemei keresésére indultam. Látszott rajtuk nyugtalansága, amit hangjával próbált volna elsimítani, de előttem nem tehette. Kezdtem átlátni rajta, de attól nem ismertem jobban.
– Nem. Nem is volt. - ezzel a mondatommal tettem meg az első lépést vissza. Az út során csöndben kullogtunk egymás mellett. Kiara és Riley nem mertek megszólalni pedig az első kifejezetten szószátyár. Talán megijedtek tőlem, nem tudtam igazán az okát. Az eső lett az első, aki megszakította a csendünket.
– Pont ilyen volt aznap is az idő. - szólaltam meg az égre meredve, ahonnan potyogtak a cseppek. Rövid időn belül vettem csak észre, ahogyan mind engem figyeltek. Nem zuhogott, csak lassan csepergett az eső. Mindig visszatérek erre, hisz számom fontos.
– Most nyugodtál meg. Igaz? - kérdezte tőlem Stephen. Hangján hallatszott a kíváncsiság, az érdeklődés, ami iránt meg akarta fejteni ezt az egészet, amibe belecsöppentünk hirtelen.
– Lehetséges. - tudatlannak kezdtem éreztem magamat. Az agyam tovább húzott vissza a tudás, a szentélybe. Mintha zombivá váltam volna, de egyszerűen csak csalódtam. Ismét és a fejemben hallottam Mira és anyám szavait.
Miért nem égtem el a házunkban?
Miért mentett meg, Stephen Strange?
Miért érzek valamit irántad?
Az állandóvá vált kérdések sokasága rohamozta meg az agyamat, de külsőleg meg sem rezzentem.
A belviszályom az elmémmel csupán rám tartozott.
Senki másra. Amint viszont beléptem az ajtón, az emeletre sietett Kiarahoz és a konyha szerűségbe tartó Rileyhoz szóltam.
– Várjatok még! - kérleltem őket dolgaik félre téve. Válaszul a lépcsőre telepedtek mindketten. Strange pedig kisétált, magunkra hagyva minket.
– Lányok! Amik velünk történtek az elemeinkkel kapcsolatban, meg kell osztanunk a másikkal. És még valami... - itt megálltam végignézve mindkettejükön. Kíváncsi tekintetük a hat éves unokahúgoméval vetekedett, aki cukrot kért tőlem az ebéd előtt. A legőszintébbnek kellett velük lennem, és a következő mondatomat mindenképp kiemelném a többi közül.
– Az erőnket már lassan kiismerjük, de be kell törnünk Strange szobájába. Tudni akarom ki is ő valójában... - közelebb hajolva suttogtam nekik majd emlékezetem szerint Kiara bólintott.
– Biztos helyesen tesszük ezt? - kérdezte kétségbe esett hangon Riley, bizonytalanul. Szemei tükrözték belső lelki harmóniáját. Tudatban tisztában voltam igazáról, de akkor nem igazán akartam elismerni.
– Mikor máskor akarod megtudni az eredményt? - próbált volna puhatolózni Kiara, de számára egy nyitott könyvvé váltam. Mosolyogva léptünk a térre vezető ablak felé, és figyeltük a gyakorló áldozatunkat.
A nap már rég elhagyta helyét az égen, helyette inkább vándor útra indult. Vöröses sugarai lemenőben díszítették a késő délutánt. Tavasszal odáig voltam festő látványáért. Úgy éreztem megállítja az időt.
– Vagy visszafelé tekeri... - szólalt meg mögöttem meglepetésemre Wong, akire a legkevésbé számítottam. Rémült arccal fogadtam váratlan megszólalása miatt.
– Nem is tudtam, hogy olvas a gondolataimban. - jelentettem ki, amire válaszul elmosolyodva lépett közelebb. Különös embernek ítéltem meg már akkoriban is. Mellettem megállt, és úgy látszott, hogy együtt hódítjuk meg a nap titkait.
– Segítek... - kezdte el mondandóját, amibe reflex szerűen belevágtam.
– Miben? - felém fordulva tett egy lépést hátra, és értetlen arcával rám pillantott. Ismét elmosolyodott majd visszahelyezkedett a kezdőpozíciójára. Nem értettem, miért is teszi mindezt, de irtó szórakoztatónak találtam.
– Tudom, hogy Strange-nek szüksége van néhány megértő emberre. Lehet csak egy kellene. - itt nézett rám elkezdve meséjét. Saját magáról sohasem tudtam meg sokat, de Stephen történetét oda-vissza ismerte. Néha öröm ezekre visszatekinteni.
– Emlékszem, amikor még Nepal-ba ment, meggyógyítani a kezét. Magáról a mágiáról akarok itt neked mesélni, ami neki gyorsan összejött. A végére már az időkő is az övé lett, mert tudta használni a könyv alapján. Erről elég nehéz beszélnem, hisz tőle kell megtudnod az igazságot. - csalódott arccal próbáltam ezt belátni, tudva, hogy Strange más, mint a többi ember. Néha kiismerhetetlen, néha pedig átlátszó. Tulajdonképpen nem is emberi lény, hisz ő tudta használni a mágiát, nem de? Cikáztak a gondolataim körül ezek a szavak, egészen addig, amíg Wong meg nem szakította.
– A Tűzről készítettem pár jegyzetet. Egészen érdekes az elemek közti viszály. Képesek egymás halálát kívánva... - mélyen belerázódott az olvasásba, én pedig egyszerűen félbe szakítottam.
– ... kioltani a másik életét. Ismerem ezt a szöveget, de mi az értelme? - kérdeztem rá emelve szemeimet, kíváncsi tekintetemmel megfűszerezve.
– Lényegében akkor a következő sorokat is hallottad már. A két mondat együtt arra utal, hogy ha az egyik elem hataloméhesen vagy véletlenül megöli a másik képességű társát, annak az ereje a talpon maradót illeti. - itt eszméltem rá a valódi igazságra. Mira el akarta tőlem venni az erőmet.
– Meg fog próbálkozni Kiara-nál és Riley-nál is. - magam elé motyogva adagoltam be Wong-nak, a mai nap következményeit. Először nem akartam hinni a saját teóriámnak, pedig a valóság az volt.
– Valamit tennünk kell. - szeme szinte semmit sem tükröztek. Üresnek és semlegesnek tűntek, viszont tudták, és ismerték a helyzet súlyosságát. Ekkor hallatszott valami a lépcső bal oldali folyosójáról, ahol a három utazó ajtó sorakozott.
Azonnal berohantam, körülnéztem és meglepetésemre csak Riley-t találtam. Ártatlan, ijedt arccal néha már megszokottá vált, tudva hogy  fehér bőre sápadtságát eltakarta.
– Mi történt? - kérdezte meg Wong megelőzve engem.
– Úgy éreztem magához hív. A Föld. Kiara felment, hogy Strange után nyomozzon. - itt éreztem úgy, hogy az összes eddigi gondját ölelésemmel elvehetem. Próbáltam mondogatva, a „minden rendben lesz" szöveget, pedig én tudtam a legjobban, hogy az a szinte soha nem fog bekövetkezni. Kiara már rég leordította volna a fejemet az irrealista kijelentésem miatt, de nem tette. Riley-t segített Wong felállítani és így siettünk fel az emeletre. Strange szobájából vállat vonva tért ki Kiara.
– Csodálkozom, hogy létezik. - ekkor lépett ki mögülünk az említett személy a szokásos kérdéssel. Először fogalmunk sem volt mit kellene válaszolnunk majd nekem jött meg a bátorságom.
– Tudni akarjuk, ki is vagy te... - mondatom befejezte előtt, kitárta karjait, mint a szabad madár jelezve nekünk.
– Kérdezzetek csak nyugodtan. Mit akartok tudni rólam? - látva, hogy Kiara szerint túl gyanúsak a mozdulatai visszakozva léptem közéjük.
– Mi történt a kezeddel? - kezdte a tudakolódást Riley, akire egy cseppet sem számított, se Stephen, se mi.
– Idegsebészként dolgoztam egy ideig. Ezért vagyok doktor. - itt megállt kissé eltűnődve helyzetéről és kijavította önmagát. – Illetve voltam. Balesetet szenvedtem egyszer, amikor munkából siettem haza és... - mutatta meg két kezét felénk, én pedig elszégyelltem magamat ott helyben. Kínosnak gondoltam a felé tett kérdést majd észrevettem a törött órát a karján.
– Miért hordod azt magadon? - a kérdés kissé megfogta, de első mogorvább válasza is bekövetkezett.
– Az más dolog. Valaki egyszer nekem vette. Ezzel zárjuk le. - Kiara ilyenkor idegesített fel engem is, a megszólalásai miatt.
– Ez aztán őszinte válasz. - Strange is ilyenkor kelt ki magából. Szavai csak úgy ránk ömlöttek, mint a partra a víz.
– Ennél többet nem akarok mondani. Elégnek tartom ennyit megosztani veletek. Lehet ha más kérdezett volna, akkor őszintébb lettem volna. A helyetekben örülnék annak, hogy valaki adott tetőt a fejetek fölé. - itt vett először levegőt majd folytatta újult erővel a végét. – Továbbá aggódjatok inkább Mira miatt. - ehhez muszáj volt, hozzászólnom legalább egy mondatot.
– Tudjuk, mi a célja... - értetlenül figyelt rám, a kötekedő szavaim miatt, de nem csak ő, hanem Kiara és Riley is. A tekintetük akkor sebezte meg lelkemet. Fogalmam sem volt mit kellene tennem ott, abban a helyzetben. A kérdés is csak perceken belül következett.

Itt is vagyok egy hónapban két résszel. Haladok szerintem. Remélem tetszett. /eddig ez lett a leghosszabb fejezet/