Cassandra Norton a lány, aki születése óta meg van áldva vízi mágiával, de még mindig küszködik erejével. Forrófejű és makacs. Égető, mint a tűz, de ő mégis a Vizet kapta. Miért?
Kiara Sophia Harper, aki keményebb, mint egy szikra és erősen feszült...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Az előző vonások tartalmából: –Tony Stark tehát tudta kikkel is van dolgunk –Az óceánhoz legközelebbi helyen találtam meg az elsőt. A hallásuk a gyengeségük... –Nem akarom, hogy gyengének láss
Egyik pillanatról a másikra elúszott a jókedvem. Habár elszánt tekintetemmel az East River-t bámultam, legbelül mégis rettegtem. Nem igazán tudtam felkészülni arra, ami ott várt rám. A fejemben már egy ideje válaszok után kutattam, de ha Riley-ra nézve nem lettem kisegítve. Mindannyian eltévedtünk a hatalmas rengetegben, ahol zokogni szerettem volna az egyik fa lombja alatt. – Mikor érünk oda? - fordultam meg a szőke mellé szökkenve. Nessa és Aria ébredése is bekövetkezett percekkel később, ahogyan a kérdésemre való válasz is. – Próbálkozok, de egész éjjel koncentráltam és fáradt vagyok - sajnálkozva léptem egyet mellé megfogva vállát. Túlterhelte magát miattunk és ezért én voltam a hibás. – Akkor maradj itt, addig elindulok gyalog! Nessa velem tartanál? - a szőke kérdésemre egyből az ifjabb Harper-re kapta tekintetét, aki helyeslően bólintott, habár nem igazán szerette volna a halálba küldeni szerelmét. Soha sem lehetett senki sem biztonságban mellettem, erre rá kellett jönnöm idővel. Riley ledőlt a földlemezre, ahol Aria ölébe hajtotta fejét. Percek sem teltek, de lehunyta szemeit és mélyálomba ringatta magát. Nem voltunk annyira messze a céltól, tempósan próbáltunk még jobban sietni, de megtorpantotta lelkemet. Lehetséges-e hogy ismét elkések? A kérdést heves szívdobogás követte, ami miatt kapkodtam a levegőmet. Aggódás lépett nálam reakcióba a sírással vegyítve, de nem bukhattam el. Hinnem kellett abban, hogy életben lehettek mindannyian. A reménykedés tűnt ésszerűnek ott Jenessa mellett. – Minden rendben? - kérdése váratlanul ért, de higgadt válasszal kedveskedtem. Hangomon lehetett érezni a lelkem mélyén fekvő könnyeimet. – Azt hiszem - bizonytalanságom neki is szemet szúrt, de nem akart ezzel nyaggatni. Lábaimat vonszolva sétáltunk a temetőn át egészen addig, amíg meg nem jelent az életet adó víz a láthatáron. Öröm csúszott belém hatalmas lökés nyújtva. Hirtelen gondolkodtam el a titkos helyen, ahol Stephen és a többiek lehettek. – Szerinted a víz alatt vannak? - néztem megfigyelően Nessa-ra, aki velem egyhuzamban találgatott. Ujjaival az öböl tetejére célzott, amely felülete átláthatóvá változott. Tiszta alját éppen megfigyelhettük, de makulátlansága miatt nem véltünk észrevenni semmi különöset. Nessa a fejéhez kapott a belecsapó fájdalom okozta szédülés miatt, amire egyszerűen vállát szorítottam meg. – Lemegyek - válaszát nem szerettem volna meg várni, hisz marasztalásnak nincs helye ilyenkor. Cipőmet levéve és letéve a part szélére, egy ugrással belevettettem magamat a habok közé. Magabiztosság uralkodott el a rajtam egészen az aljáig. Azt megérintve kezdtem el érezni az idő múlását, amiről Strange mesélt. Irányított engem is, hisz megmutatta az utat felé. Ez egyáltalán nem romantikus, persze utólag annak hangzik, de értetlenség lakozott bennem a vízben. Kíváncsiságból is egy kevés, hisz a zöld fény követéséhez némi józan ész elvesztéséhez szükségem volt. Bizonytalanul, de utánna úsztam szemrebbenés nélkül. Bemélyedések sokaságával álltam szemben, a törmelék puhaságának tapintása is elégnek ígérkezett felismernek az álcázott, mesterséges búvóhelyeket. Szűkebb zugaiba alig fért el testem, a levegő hiány miatt be kellett vetnem a maszk trükkömet. Lassabban haladtam az igaz, de legalább tudtam lélegezni. Megkönnyebbülten kaptam a kezeimet a legközelebbi partszerűséghez, ahol kifeküdtem. Örömmel fújtam ki az agyonhasznált oxigénem egy részét majd szembesültem a benti látvánnyal. Körülöttem embereket leptek el az indák a falhoz szorítva. Ijedtemben elakadt a szavam, nem tudtam igazán mit szólni ehhez. Némi félelem szabadult el bennem pillanatok erejéig. Nem ismertem őket, bár sajnálkozva álltam ott. Pulzus keresve léptem közelebb egyensúlyomat megőrizve. – Nincs - érzékeny lelkem mindegyiknél elejtette ezt az egy szót majd a bereteszelt ajtón próbáltam segíteni. Először egy régi tengeralattjáró roncsaira emlékeztetett, de az ötlet már a tiszta vason is elúszott. Rozsdamentességét pedig egyenesen lehetetlennek tartottam. Lopakodva árnyékként suhantam végig rövidke folyosóján. Érzéseim milliónyival küzdöttem meg, amik keveredése ellen nem tudtam tenni. Ökölbe szorított kezeimmel figyeltem a körülöttem levő terepet. Folyamatosan tapintani kezdtem ok nélkül különös falait. Ez nem is vas! A hideg futkosott a hátamon maratont a hirtelen találgatás és a néha meghallott nyikorgás miatt. Az átázott, csúszós zokniról meg nem is beszélve. Nem állt szándékomban levenni, hisz a vékony anyag is védi valamitől lábaimat. Percekig próbáltam előrehaladni és szabályozni saját légzésemet. Különösnek leginkább a folyosók ürességét tartottam, amelyeken végighaladtam. A szellőzőjét akartam megcélozni percekkel később, amibe szerencsémre be is fértem. Hangok zaja csapta meg a fülemet fél centi kúszás után. A nyelv eredetét nem ismertem, sőt sehol sem hallottam még azelőtt. Föntről figyeltem, ahogyan a tulajdonosai közelednek. Félelem érintett meg ismét látva őket. Kettőjük rémisztő kékségére a vérem is megfagyott. Szemeim viszont rájuk tapadtak. Sötét hosszú fürtjeik és női alakjuk kiegyenesedett hátukkal együtt magabiztosnak sugallták őket. Két lábon járásuk emberibbé tették a lényeket, de szavaik hanglejtése egyszerre kegyetlen és vékony szálú. Szavaim elakadtam az ijedtségem okozta mellkas fájdalom miatt. Percekig feküdtem magamat ölelve levegő után kapkodva. Régisége a következő pillanatban bizonyosodott meg a szellőző csavarjainak. Hangosan letört én pedig kicsúsztam belőle. Szemeim kinyíltak lábra érkezésemet követően majd menekülés tört rám. Egyenesen kikerülve a leesett darabokat rohantam. Az életemért küzdöttem a folyosó végéig, ahonnan kirontott egy indákkal teli emberszerűség. Víz hiányt véltem észrevenni, de ez megváltozott az ajtó nyitva maradásával. Kitámasztva lábaimat ahogy csak tudtam, kiemeltem az életnagyságú kézformát, ami ujjai végét jéggé változtatta. Közelebb húzva saját végtagomat szúrta fel az áldozatát. Ezt ugyan nem láttam, hisz fejemmel az ellenkező irányt figyeltem, amerre el is indultam. Nem akarok többé ilyet. A Resident Evil sem szeretem. Ijedt gondolatokba temettem magamat majd jobbra vettem az irányt. Először az indás férfira esett a választásom, aki nyársalásom ellenére életben maradhatott-e. Ennek kevés valószínűségére fogadtam. Megöltem valakit. Kijelentette az agyam ezt a mondatot én pedig bepánikoltam. – Engedjenek el! Nem hallják? Az összes levegőt elveszem tőletek! - ordította a távolban egy ismerős hang, aki felé azonnal rohanni kezdtem. Kiara kiáltásához igyekeztem óvatos léptekkel a másik úton haladva. Reménykedtem, hogy legalább őt mentsem meg. Az ajtót nyitva találtam és a hang egyre jobban erősödött. Ijedtség szökött belém, amikor hirtelen elhallgatott. Bekukucskáltam szemeim pedig a falon feltapasztott mágusokon akadt meg. Mozogtak ugyan, de az indák szívóssága erősebbnek látszott. Maradéknyi vizemből tűhegyes jégtőrt készítettem pillanatok alatt, amivel közelebb merészkedtem a hínárember mögé. Koponyatörésének zajára összerezzentem majd fordulásból a mögöttem levő torkát szúrtam át. Sokkos állapotra nem esett időm, ugyanis a meglepett társaimat kellett kiszabadítanom. Éles tőröm könnyebben vágta el a zöld indákat, mint azt először hittem. Stephen és Wong szinte bizonytalan arcmimikája miatt megtoppantam, de a szabadságuk az első számomra. Csöndet intettem mindegyikőjük felé mutatóujjam felmutatásaként. Szemeimmel körültekintően lestem a legközelebbi vizet a folyosón végighaladva. Az egyik cellaszerűségen akadt meg az érzékszervem, amely falai tele voltak az indákkal. Betessékeltem a vízbe társaimat és utánuk csobbantam nem sokkal később. Gondolataimmal akkor először sikerült maszkot formálnom mindenki arcára. Meglepetésemre pont az én lábamat ragadta meg az egyik úszó lény a hirtelenségből előtörve. Tekintetemet azonnal rászegeztem megpróbálva kiszabadulni szorításából. Magát a vizet hívtam segítségül, mely egy pillanat erejéig hagyott menekülni. Ijesztő kék szemeitől viszont azóta is rettegek. Pupillája összehúzását ő irányította, kopoltyúja miatt pedig a víztől sem riadt meg. Kapkodva lendítettem karjaimat, minél előbb feltörjek a felszínre. Hátra sem mertem nézni, annyira megijedtem tőlük. Örömmel lélegeztem be a friss oxigént, amely azonnal kitisztította tüdőm tárházát. Kezeim mellkasomtól oldalra távolodtak majd fellépve az általam épített jégre könnyekbe torkoltam. Arcomat eltakartam, de a többiek a parton úgy sem tudtak volna segíteni. Feléjük néztem lassan elfordítva fejemet. Mosoly szökött számra, habár sírásom látható maradt. Stephen miatt érezhettem végre boldognak magamat, hisz életben láthattam Aria mellett állva. Ujjaimat a vízbe mártottam löketett keltettem, hogy hamarosan csatlakozzak hozzájuk. A hirtelenből viszont felbukkant a kopoltyús a barátjával és együtt ráfogtak a jéglemezemre. Ijedtséget leheltek belém, de csupán egy pillanatig, ami után elememet hívtam közelebb. – Cassie! - ordította Riley földdel közeledve felém, miközben Kiara sem habozott. Mély levegőt vett majd kifújásakor kezével próbálta korrigálni. – A vizet! Cassandra! - hangos utasítást kaptam Stephen-től, amire kapcsoltam. Tenyereimet a jegem mellé helyeztem befagyasztva mindent körülöttem. A part felé emeltem tekintetemet, ahol Aria húzta vissza Nessa-t. – Mennem kell! - homlok pusziját követően lépett rá jegemre, aminek felszínén már a két lény készen állt. Egyszerre rontottunk nekik mindegyikünk saját képességét használva. Jenessa vakítására és Kiara szélviharára lelassíthattuk őket egy kis időre. Félelmet próbáltak belőlünk kifacsarni, de sikertelenül. Erősebbek voltak ugyan, mint mi de vakmerőségben nincs párunk mai napig se. Jeges pengémmel sebzést okoztam egyikükben, ahogy viszont elhagyta testét a fagy visszagyógyult. Ezt észrevéve figyelmeztettem a csapatomat. Egy sorban álltunk meg másik oldalon szembenézve velük. – Nincs esélyünk... begyógyul a szemük - lihegve ejtettem meg e szavakat majd kiegyenesedve védekező állásban vágtam magam. – Öltél már ilyet. Kettőt - szólalt meg Kiara helyenként megállva. Rögvest magyarázkodásba kezdtem. – Azok nem ilyenek voltak. A Hínárembert egyszerűbb megölni. Ezeknek viszont nincs meg a gyenge pontjuk, azoknak a Resident Evil-ből gondolva a fejük, leginkább az agyuk az - értetlen tekintetüket jobbról-balról kaphattam. Az elnevezésre és a megemlített dolgokra pillanatok alatt rá is kérdeztek egymás szavaiba vágva. – Hínárember? – ezt először Nessa-tól hallottam fél fülel, de mielőtt megválaszoltam volna követték a többiek. – Resident Evil? Te megöltél nem is egyet? - az első Kiara-tól, míg az utóbbi Riley szájából lehetett kivenni. – Elmondom, ha ennek vége... - készenlétbe keveredtünk mindannyian a lények által kibocsátott hanghullámokon megijedve. Arrébb ugorva repesztettem fel a jég tetejét, amint pedig kiéleztem a levegőben Kiara lökést adott neki. Ez viszont nem sértette meg őket, könnyen kitértek előle a leggyorsabban. Nessa fénycsóvái következtek, amit Riley földgolyói követtek. Szinte idegből gyúrta össze azokat is. Féltem a vereségtől, de küzdenünk kellett az életért. Támadásaink sokaságát védték ki, ugyanez pedig ránk is igaz volt. Persze a csata során egyre fáradékonyabbá és kiszámíthatóbbá váltunk. Akkor ébredtünk fel igazán, amikor a hirtelenből meg repedt a vastag jég alattunk. A Hínáremberek úsztak fel idáig folyamatosan ütve. – Szóval ők azok akik annyira híresek? Mondtam már, hogy nem bírom a salátákat! - Riley szavaira elmosolyodtunk kínunkban, de nem oldotta meg a problémát. Lábaimat kitámasztva próbáltam tenni az ellen, hogy ismét bevédje a talajt alattunk. Ökölbe szorítottam a kezemet és fájdalmamban ordítottam. – Fedezünk! - szólalt meg Nessa mellettem a fényt körénk emelve. – Ne menjetek ki, amíg helyre nem hozza! - utasítására mindannyian felkaptuk a fejünket, de a helyzetünket néztük és ez bizonyult a leglogikusabbnak. Nessa mindig is megfontoltabb volt, mint a mi triónk így ügyesen tettük a hallgatásunkat. Kiara is láthatólag megbékélt testvére szerelmével egy kisebb időre. Riley ismeretlen mozdulatot próbált ki, egészen a víz legaljáról felhozott néhány földi kéznek kinéző dolgokkal. A Hínáremberek egy részét mintha szörny lenne bekapta. Megrezzentem a látványtól, de tartottam magamat a tervem szerint. Minden erőnkkel ezen dolgoztunk, de lassan kezdtem úgy érezni mindez hiába történik. – Nem sikerül - nyögtem ki hangomon meg a keseredettség hallatszott. – Azt lehetne megpróbálni - utalt Kiara a közös szeánsz szerűségünkre. Nessa tartotta a fényburkot, de tudta jól, hogy ha megtörik véget ér mindannyiunk története. – Nem hiszem, hogy jó ötlet bárki megsérülhet, hisz hiányzik Mira. Meg ha itt lenne, akkor is kockázatos - igazat adnék már most neki, de a helyzetünk eléggé romokban állt. Ha nem fogtuk volna meg egymás kezét pillanatokkal később talán nem is írhatnám meg a történetet. Stephen-t pedig ismerve tudta jól, mi is következik. – Nincs más megoldás - csúsztak ki e szavak a számon majd Nessa köré gyűlve ragadtuk meg egymást. Bizonytalanul kezdte el a kántálást, ugyan először nem igazán jutott eszébe a vers, de miattunk meg kellett tennie. – Óceánok halljátok szavaimat, tornádók, földrengések, cunamik és a vulkán kitörések ereje kell nekünk most. Segítsetek rajtuk a napfénye sugározza beléjük ezt az energiát! - ordítását követően láthattam még utoljára a lényeink közelségét. Meglepettség szökött az arcukba, de nekem Aria-ra kellett néznem. Könnyei hullottak fájdalmában, hisz nemcsak szerelme, de testvére élete is veszélyben volt. Fényesség és a kötelék működött egészen a visszaverésig. Az öböl végi víz még menekülő út lehetett volna nekik, de Stephen megakadályozta. Portála segítségével valószínűleg a kietlen pusztára küldte őket. Bajban viszont akkor lettünk igazán, amikor nem múlt el a szeánsz. Nessa próbált volna lekapcsolódni, de erejét egyre jobban vették el. – Nem tudok... lekapcsolódni - hangja egyre vékonyabbá és esetlenné vált majd a földre zuhant. Riley térdre rogyott. saját képessége legyőzte őt. Folyamatosan Kiara szemét bámultam, próbálva a lelket tartani benne. Wong és Stephen is közelebb merészkedtek kicsivel később, de figyelmeztettem őket. – Ne nyúljatok ide! Nem akarom, hogy bármi bajotok essen! - úgy éreztem mintha belém gyűjtenék az energiát. Túlságosan nagyot dobbant a szívem a szokottnál. Könnyek szöktek ki a szememből, hisz ekkora erővel képtelen voltak mozogni is. A hirtelen ötleteim pedig végre sikert arattak. Belegondoltam a nagy löketbe, amely eltaszított a többiektől. A jégre zuhantam, amely még éppen megbírt. Aria zokogva ölelte Nessa testét remélve a légzését. Volt ugyan neki, de kevés ahhoz hogy élhessen. Ebben hittem ugyan én hisz hasonló cipőben jártam. A hatalmas energia távozása megterhelte a testemet és a lelkemet. Mindenkinek a céljaként leginkább az lebegett, hogy a partra kijussunk. Tenyeremen támaszkodva próbáltam felállni, de Strange segítsége nélkül sehol se lennék. Két lábra helyezésemkor tudtam újra szemeibe nézni. – Ennyire örülnél nekem? - sírás tört ki rajtam, amit azzal takartam el leginkább, hogy átöleltem. Fejemben viszont ott lebegett a célom. El kell menned. Stephen ölébe huppanva érkeztem meg a partra, ahol Wong Riley-t segítette, a kótyagos Kiara pedig Nessa-t és a pityergő húgát. Szép lassan engedtem a jég olvadását, nyugodtan bámultam a semmibe. Mögöttem figyelt engem Stephen, amit mindig is azt hitt, hogy nem látom. A többiek már javában visszaigyekeztem a szentélyben, míg mi naplementéig vártunk. – Pontosan mikor is akarsz elindulni? - sokan emlegetik a gondolataidat is kiolvassa a nagy Stephen Strange, de igazán ő is olyan mint bárki más. Van aki szereti, van aki nem. – Nem megyek vissza - amikor mondatom után hátravetettem egy pillantást rá az értetlenségén akadt meg a szemem. – Mira után megyek - mellém állva a mágus a vállamra tette a kezét. Rá kellett néznem, csakis azért, hogy felismerjem a valódi érzelmeit. – Gondolom, képtelenség téged marasztalni... akkor hát menj! - az útra való mutatása egy álca akart lenni nála. Szemei egészen mást tükröztek. Neki hiányoztam a legjobban valószínűségeim szerint. Már éppen az indulásomhoz kezdtem volna, ő pedig beletörődni készült mindenben, amikor dereka és karja között ölelésbe csúszott a kezem. Fejemet egyenest a nyakába fúrtam, nem is gondolkodva az eseményeken. Azt tettem, amit Tony Stark mondott nekem. Vasember tanácsai. – Vissza fogok jönni. Vele - hátamon pihenő ujjait éreztem, amik idegességükben doboltak. Erről eltekintve viszont el kellett mennem. Nem maradhattam tovább. – Remélem jobban lesznek a többiek. Mond meg nekik hova is mentem! - bólogatása csak jobban fájdította a szívemet. Nem akartam ezt a pillanatot elrontani, de ha nem indulok el akkor, nem lettem volna az, aki vagyok. – Stephen... - húzódtam el tőle percekkel később. Hosszú ujjú pulóverem deréknál levő alját piszkálva kezdtem el folytatni. – Maradj velük! - helyeslő bólintására fordultam meg. Könnyeimet ekkor töröltem le igazán.
– Cassie! - kiáltására percekkel később került sor, ahol ugyan megfordultam, de nem kezdtem el futni felé, mint a filmekben. – Vigyázz magadra! - halvány mosolyát lemásolva viszonoztam cselekedetét majd ismét arra fordultam, amerről holnap a nap fog kelni. Nem néztem vissza pedig a lelkemnek kész teher volt ott hagyni őt és a többieket.
—Sajnálom, de ez a kötelességem - a levél kezdése, amelyet már akkor megírtam, amikor eldöntöttem, hogy egyedül keresem meg Mira-t.
Elnézést kérek a három-négy napos késésért, tényleg sajnálom, minden összejött, de nem keresem a mentséget. Várom a kommentek sokaságát és a vote gomb megnyomása jelzi nálam, aki nem tudná, hogy tetszett a rész
