Cassandra Norton a lány, aki születése óta meg van áldva vízi mágiával, de még mindig küszködik erejével. Forrófejű és makacs. Égető, mint a tűz, de ő mégis a Vizet kapta. Miért?
Kiara Sophia Harper, aki keményebb, mint egy szikra és erősen feszült...
К сожалению, это изображение не соответствует нашим правилам. Чтобы продолжить публикацию, пожалуйста, удалите изображение или загрузите другое.
Az előző vonások tartalmából: – Szerinted helyes, az amit tettünk? – A mágusok eltűntek – Ez a Stark... tudta... mik is ezek a lények...
– Várjatok, össze kellene szednem a gondolataimat. Oké? - kérdeztem meg a lépcsőn ülőktől, akik között ott támaszkodott a korlátba Riley zsebkendőt tartva az orrához, ami felébredése után azonnal ömleni kezdett. Mellette a másik szőke nő egyfolytában figyelte Kiara minden lépését. Miután ráemeltem a tekintetemet a téren körülbelül az ezelőtti percekben, lassan besétáltam és Riley ébredését vártam. Nem teljes éreztem magamat irányítónak, gyengének tűnhettem a kétségbeesésem kellős közepén. Egyedül Nessa volt képes felébreszteni a fényeivel, ami miatt hálásan néztem rá. – Akkor tehát Strange és Wong eltűntek, valami lények meg folyamatos terrorban tartanak minket. Ugye? - heves bólogatásuk hasonlított a kiskutyákéra. Kisebb aggodalom tört rám, először nem is értettem miért is, de idővel az érzéseim kibontakoztak. Féltettem Stephen életét, talán az addig kialakult szoros barátságunk miatt. Találgatásra viszont nem adatott időm, cselekednem kellett. – Tony Stark tehát tudta kikkel is van dolgunk - állításomra Kiara felkapta a fejét, hisz nem említettem meg neki ezt a kis apróságot, de a szőke Riley megragadta kezét, így gátolta meg a felállásban. – Vajon miért nem mondta el Stephen-nek? - kérdésemet halkan magam elé motyogtam majd nekidőltem az ablak melletti falnak. Gondolataim egyre jobban folytak össze és talán először hallgattam igazán Stephen-re. Hagytam, hogy elő tőrjenek könnyeim a szememből, lassú távozásuk miatt eléggé törékenynek tűnhettem. Én magam is lecsúsztam térdeimet átkarolva, meglepetésemre pedig Jenessa sietett. Kiara szemében féltékenység uralkodott, amit perceken belül ki is mutatott miattam. – Szerintem ideje őszintének lennünk egymással. Rendben? – hangom kissé nehezen távozott a számon át, de a végére meg kellett tartanom a magabiztosságom. Számomra mindig az volt a legfontosabb. – Kiara - lépett az egyenes hajszálú szőke nő elé. Ismertem már egy ideje a Harper testvérek idősebbikét, de amit már az elején is tudtam az a forrófejűsége. Nessa hol Aria tekintetét kereste, hol az enyémet a bizonytalansága miatt. A fontos bejelenteni valójára közelebb sétáltam, de leginkább az ő érdekében. – Szeretem a húgodat... - szerintem abban a percben tőrt össze valami Kiara lelkében. Aria-ra kaptam a tekintetemet a tenyereibe temette az arcát. Valahogyan ő maga is érezhette, ennek az egésznek a végkifejletét vagy pedig egyszerűen elpirult. Egy perc sem telt el, de ökölbe szorított kezével arcon vágta. Nekiugrani viszont már nem engedtem sem én, sem a húga. Szorosan magához húzta Nessa-t majd a foltot vizsgálta. – Riley tudnál hozni jeget? - kérte meg a feltápászkodót, aki kicsit még szédelgett. – Nem kell... - ezzel vonult el Nessa egészen a fagyasztószerűségig, ahol kitörhetett belőle a sírás. Aria-nak ekkor lett elege nővéréből és vitát kezdeményezett, én pedig a lépcsőre telepedve figyeltem. Tudtam, hogy a két szőke hamarosan rendben lesz. – Miért csinálod ezt, Kia? - kérdezte meg a lelke mélyén dühöngőt. Legszívesebben rombolni akarhatott valószínűleg. Emlékszem, amikor azzal a magas sportos sráccal járt és szakítottak. Tányér dobálás lehetett volna egész este, de ő kiszúrta a nagy Franklin Sullivan kocsijának a kerekét, miközben az új nőcskéjével kamatyolt. Mielőtt észrevehetett volna minket és Kia is őket elráncigáltam onnan. – Megrontotta a kishúgomat egy... egy ilyen - folyamatosan a szavakat kereste, amik egyre jobban menekültek a fejéből. Nem nyerhetett ebben a vitában. – És ez téged miért érdekel? Két teljes éven át nem hívtál, nem kerestél. Miért lettem hirtelen ilyen fontos? A bennem élő kis sötétség miatt? Ő a részem, ahogyan Jenessa is - Aria mondatai szinte egymás után beolvasóan érkeztek annyira hirtelen, hogy még nekem és Riley-nak is tátva maradt a szánk. Nessa is megjelent a korlát mellett közvetlen. Hallotta minden egyes szavát talán tisztában is, mint ahogy arra először gondolna. – Tudd meg, már nem vagyok rád kíváncsi, se Cassie eltűnt mágus szerelmére, se erre az egészre. Menjetek a francba! - középső ujját jól láthatóan felmutatta felénk majd elhagyta a szentélyt. Nessa a kétségbeesett Aria-hoz sietett, aki akaratlanul is karjai közé vágyott. Őszintének tűnt kettejük között a kémia. – Késő azt mondani, hogy gratulálok - dobta ki a zsebkendőjét a kukába Riley, halvány mosolya pedig az én arcomra is felszökött. – Én is örülök nektek. A harmónia a nappal és az éjszaka között - mutattam szavaim után rájuk. Hirtelen jöttek az események ezt követően. A fejem sajogni kezdett, az orromhoz pedig reflexszerűen nyúltam. Mielőtt megtudhattam volna milyen folyadék szivárgott ki a testem légző rendszeréből, a lábaim elcsuklottak és legközelebb már csak a padlót éreztem. Lehunytam egy pillanatra a szememet majd rövid időn belül felnyitottam a szemhéjam. Piros köpeny suhant el előttem, amit ösztönösen követni kezdtem. Futottam a végtelenségig, de lassan lábaim beadták a felmondásukat, csakis a csík maradt meg előttem, az se sokáig. – Stephen! - hallottam saját hangom a fejemben. Siránkozásomra mindenfelé kapkodtam a tekintetemet, hatalmas ijedtségemben pedig egy körszakállas barna hajú férfivel találtam szemben magamat. – Nem sikerül megtalálnod - szavaira bekönnyeztek a szemeim. Tagadásaim és fejem heves csóválása nem segített a helyzeten. – Maga Tony... Stark? - bólintására értetlenné váltam. A helyzetemről szinte tudomást sem véve mentem a megoldásig. Letöröltem a könnyeit és a földre csaptam mérgemben. – Megmenthetem? Meghalnék, hogy élhessen! Vagy már meg is haltam? - kérdésemre sétálni kezdett, akkor vettem csak észre piros robotikus ruháját. Vasemberként ismerték és olyan viseletében jelent meg, ahogyan eltávozott. Egyre jobban kezdtem azt hinni, hogy ennyi volt. Nem mehetek el onnan. – Nem segíthetek ebben, de azt biztosan mondhatom neked, hogy nem szabad mindig annyit gondolkodnod. Nem haltál meg, de neked sincs örök életed. Annyi mindenre kérnélek meg... - itt kezdett el megtörni előttem. – ...de nem tehetem. Menj és mentsd meg a dokit! - mellkasomra tette a kezét és gyenge lökéssel visszatessékelt a padlóra. Véres orral fetrengtem, amikor pedig kinyíltak szemeim a többiek tornyosultak fölöttem. Sietve kaptam fel a fejemet annyira, hogy bevertem ablakpárkány aljába. Jajdulásra nem hagytam magamnak sok időt, hisz mindenkit a követésemre utasítottam. Ismét úgy szaladgáltam New York utcáin, hogy fogalmam sem volt, hova megyek. – Cass, minden rendben? - tette vállamra a kezét a szőke Nessa. Ok nélkül a nyakába borultam zokogni. Értetlensége nem uralkodott el rajta, azt követően pedig kör-körösen hátamat kezdte simogatni. – Nem akarom, hogy meghaljon - nyögtem ki észrevéve a többieket. Nem tudtam, mit is kellene csinálnom, ahhoz hogy megmentsem. – Meg fogjuk találni, ne aggódj! - Aria szavai a lelkemig hatottak volna egy másik helyzetben, de abban a pillanatban a könnyeim ismét feltörtek. Ránéztem, elengedve Jenessa-t és elgondolkodtam. – Valamit ki akarok próbálni... esetleg segítetek? - kérdezte meg Riley a közeli park földjére lépve. Maga mögé tessékelt mindannyiunkat és leguggolt a fűbe jobb keze ujjaival kapcsolatot létesítve a talajjal. Cseppet sem kételkedtem benne, a bizalmam pedig akkor nőtt hatalmasat, amikor megosztotta az információit. – Találtam néhány testet, de az Alsó-New York öbölnél vannak. Erős rezgést csakis ott éreztem pontban a középénél. Sietnünk kell, mert ha nem... - ekkor kellett közbe szólnom. Tudtam, mit is akar közölni, így inkább a cselekvés mellett döntöttem. Vállára raktam a kezem és mélyen szemét fürkésztem. – Tisztában vagyunk vele - ezzel indultam volna el, de Riley megállított. – Azt mondtam, valamit ki akarok próbálni... - a föld lemezzé vált alattunk és a szőke lány síelő mozdulatai eredményeképp előrehaladást értünk el. A gyorsaság olyannyira erősen hatott, hogy a szél szabályszerűen fújta a hajamat. A szabadság ízét érezhettük pillanatok alatt. Mosolyogva néztem végig az utcán bámulókra, akik ámulatba estek a látványtól. Nessa és Aria egymás kezét szorongatták, egyikük talán aggódott, vagy megijedt, de ezért is mutattak olyan jól. Kiegészítették a másikat. A Golf klub körül sokkal magasabbra tudtunk felemelkedni a föld mennyiség növekedés miatt. Ekkor jutott eszembe a fejes ugrás az elemembe. Lassan hátra is fordultam a koncentráló lány felé, akinek kezei helyén már szikla virított. – Itt kiszállok - bólintását követően készültem a neki futásnak, ám Riley aznap nem először zavart meg. – Hozd ki a mágusokat! - mosolyára magabiztosság folyt az ereimbe. Levegőm kifújása után azonnal lerohantam a lemezről. Éreztem, ahogyan fokozatosan a víz elárasztja a ruhámat és ezzel együtt láttam meg az öböl alján az indákat. Kiegyenesítve egyik kezemet csaptam oda eltávolítva ezeket az emberekről. Másikkal maszkot formáltam magamnak és a közelembe lévőt megragadtam és felhúztam a felszínre. Kimászva mellé a levegőért kapkodtam majd az időmre gondolva kitámasztottam a lábaimat. Fel-le mozgattam a víz hullámait felénk sodorva a többieket. Egy ideig a másik oldalba meredtem, elbambultam, de cseppet sem nyugodott le a belső Norton. Úgy gondoltam, ha elő is kerülnek a mágusok, akkor is meg kell találni a Lények forrását és a tervüket. Sajnos nem igazán sültek el úgy dolgok, ahogyan azt hittem. – Nincsenek itt! - szólalt meg mögöttem a szőke Riley. A vizet kémlelte, ahogyan fél szememmel láthattam és folyamatosan gondolkodott. – Szerinted a partra is kijönnek? - nem tudtam erre a választ ezért vállat vontam. Persze annyival tisztában voltam, hogy ez a cselekedetem Riley-nál azt jelenti, elvesztettem önmagamat. Nem álltam tőle távol, hisz ha Stephen meghalt volna, arról úgy gondoltam tudnék. Hátrafordultam elhaladva mindenki mellett, egyszerűen a semmibe sétáltam. Telefoncsörgés rázott ki ebből a szituációból. A többiek szorosan mögöttem figyelték minden lépésemet. – Tessék, Norton - kérdeztem bele a hívásba elindítva a beszélgetést. – Cassie... tudom a válaszokat... Stark leírta őket... menjetek... el oda... M-R-E-P-L-A... meg kell fejtened.... - itt szakadt meg a vonal ijedtemben pedig elejtettem a telefont. Mivel kihangosítottam, így lesokkolttá váltunk mindannyian. Biztosra vettem, hogy Kiara hangját hallottam és elkapták. Percek teltek el, amire el kezdtem futni a temetőig. Tulajdonképpen nem is nevezném annak az a sírt, amit egyedül láthattam a dombtetején. – Pontosan merre is mész? - tette fel a kérdését Nessa mellém sietve. Gondolkodtam a különváláson is, de az ötletet akkor vettettem el igazán, amikor sírra gondoltam. Fogalmam sem volt mit is találok benne, így a másik csapatot sem tudta volna igazán hova kalauzolni. Valahogyan úgy éreztem kellemetlen érzés suhant át rajtam. Christine Palmer lett a megoldása a rejtvénynek, az ő koporsójában feküdt a jegyzetfüzet, amely a közelgő veszélyünkre adott intést. Egymásra néztünk, belemélyedtem a három lány szemébe, akikkel együtt ástuk fel a földet. Logikai szinten nézve nem értettem, miért is nem kértük meg Riley-t, hogy emelje ki. Akkor nem érdekelt ez a kis részlet, csakis a megfejtés lobogott előttem, amivel a mágusokat és Kiara-t kiszabadíthatom. Felfeszíteni nem volt éppen egyszerű a koporsót, de bűntudattal élve megtettük. – Hamarosan sötétedik... - utalt Aria a naplementére, aminek fénye bármennyire is tűnt gyönyörűnek, engem nem érdekelt. Választ sem adtam figyelmeztetésére, helyette csak Nessa-ra kellett néznek, aki ösztönösen egyik kezével csettintett egyet és máris világosság uralkodott körülöttünk. – Egyébként kicsoda ez a Christine Palmer? - kérdésére már odafigyeltem, hisz ha valaki információra szomjazott, szerettem rajta segíteni. – Amikor Strange még idegsebészként dolgozott a munkatársnője volt. Szerette a nőt... - sóhajtás ugyan nem jött ki a számon, de érezték rajtam. A kérdés viszont felébredt azonnal bennem. – De akkor Stark miért ebbe a sírban ásta el a jegyzeteit? Mi célból? - mindannyian elgondolkodóba estünk azon nyomban, habár a papírlapokat meglátva a test háta mögött megnyugodtam. Törökülésben vettem az ölembe a poros füzetet, amely kis alapja miatt egész tetszett volna nekem. Oldalról oldalra kerestem a lények után információkat, de hiába. Ekkor kapta ki a kezemből Nessa az egészet és átvilágította az egyik lapját. Mindegyiken egy-egy betűt véltem felfedezni és ekkor kezdtem igazán utálni a keresztrejtvényeket. – Az óceánhoz legközelebbi helyen találtam meg az elsőt. A hallásuk a gyengeségük... Folyó mely Bronx-hoz tartozik? - felolvasásom után rögtön rávágta Aria a helyes megoldást. Elég nehezen fejtettem volna meg ezeknek a betűknek a szavait, de örültem az ő társaságuknak. – Az East River ez egyértelmű. Térképszerűen is ott a közelében van a temető mellett közvetlen az állatkereskedés, innen jegyeztem meg - kissé felkacagott, de Kiara elmesélte nekem annak idején, hogy húga nem mert arra felé menni, miután megnézte a Kedvencek temetőjét. Pillanatnyi örömünk viszont kizárólag addig tartott amíg különös kékes színű alakok meg nem jelentek a fák közül. Kézen ragadtam, akit éppen értem és lerohanni kezdtem a dombról. Féltem visszanézni, kezdett a lelkem terheltté válni, a szívem dobogását pedig szinte San Francisco is hallotta volna. Riley ismételten lemezt keltett életre, amire gyors szökkenést követően fel is szálltunk. – Hosszú utunk lesz odáig. Pihenjetek le! - szólalt meg a szőke lány leginkább felém nézve. Mellé léptem az utcákat figyelve semmire sem gondolva. – Meg fogjuk találni őket - suttogta halkan a fülembe, amíg Nessa és Aria egymás karjai között a csillagokat bámulták. Eszembe jutott, amikor ugyanezt próbáltatta ki velem Stephen, de én nem találtam bennük vigaszt. Alig néhány napja történt lehet sokat is írok, de könnyessé vált a szemem. Féltem, szinte reszkettem, annyira szerettem volna látni őt. Az emlékre gondolva nővéremre tereltem el a témát a fejemben. Vajon mit csinálhat? Miért nem keresett? Egyre jobban éreztem az átalakulásomat, ahogyan a gyűlöletem aggódássá változott. – Szerinted Kiara elfogadja majd Nessa-t? - Riley kérdését hirtelennek tapasztaltam meg, azt hittem először nem is akar aznapra beszélni. – Nem tudom, de Aria kiáll mellette... - mondatom eléggé szomorkásan hangzott nem is igazán hallhatta annyira halkan susogtam. – Rabiosa, rabiosa Closer, come pull me closer Yo soy rabiosa, rabiosa Closer, come pull me closer – kezdte el felvidítóan kedvenc Shakira számunkat. Vigyor keveredett a számra én pedig elkezdtem az igazi favoritot. – Ba de ya, say do you remember Ba de ya, dancing in September Ba de ya, never was a cloudy day - próbáltam elvékonyítani hangomat, amihez táncot is alkalmaztam. Imádtuk ezeket a számokat, régen ezek lettek a péntek estéink. Gólyaként több dologban is jobb volt benne lenni és emlékeket kutatni. – Nem rémlik, mikor lettél volna ilyen sugárzóan boldog - mosolyom szélesebbé vált majd a lemez eleje felé sétáltam. Belélegeztem a lágy szellő levegőjét, ami eltörölte lelkem könnyeit. A szabadság ismét belém lőtte nyilát, amit örömmel fogadtam. Hátranéztem Nessa és Aria boldogan alvó párosára és a folyamatosan fókuszáló Riley-ra, akkor döntöttem el a terveim vég kimeneteleit. – Meg fogom keresni Mira-t - a távolba merengve súgtam a csillagoknak az égbe.
