Cassandra Norton a lány, aki születése óta meg van áldva vízi mágiával, de még mindig küszködik erejével. Forrófejű és makacs. Égető, mint a tűz, de ő mégis a Vizet kapta. Miért?
Kiara Sophia Harper, aki keményebb, mint egy szikra és erősen feszült...
Mennyi volt az esélyem arra, hogy egy "elviselhető" nap után itt üljek egy szentély előtti küszöbön a szakadó esőben? Azt hiszem semennyi.
•Első felvonás•
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
8 órával ezelőtt
– Cassie! Gyere már! - ordított fel hozzám Kiara, ezzel megzavarva életem legnyugtatóbb álmát. Aztán leesett a siettetése. Az állásinterjú. Ezt persze Cassandra Norton természetesen elfelejtette. Kapkodva néztem az órámra remélve, hogy nem futottam ki a maradéknyi időmből. Tévedésem miatt viszont nem kezdtem el zokogni, inkább próbáltam volna javítani a helyzetemen. A legközelebbi szoknyába és harisnyába belebújtam majd egy inget kaptam fel a hátamra. A lépcsőről lesétáltam, a néhányszor elbicsaklott a lábamról eltekintettem és igyekeztem is. A konyhában legjobb barátnőm Kiara fogadott, aki éppen a reggelimet készítette. Amióta ismerem, szinte többet törődött velem, mint a saját anyám. Elválaszthatatlanokká váltunk már a gimi első napján. Még az iskolai bankettre is szerzett nekem partnert, akinél sajnos én szúrtam el valamit nagyon. Ő velem ellentétben próbálta megtalálni a helyét a világba eléggé szokatlan módon. Ivás, bulizás, de erről majd később. Miután leültem vele szemben az asztalhoz, ahol már meg volt nekem terítve, elgondolkodtam az álláson. Biztosan ismét szakács akarok lenni? Három és fél éven keresztül már akadt rá lehetőségem "kipróbálni" ezt a hivatást. Anyámék mondjuk mindig is orvosnak szántak engem, ami azóta is zavar engem. Érettségi óta pedig szinte alig hallottam felőlük valamit. Akkor költöztünk el és ez volt az én botrányos időszakom, amikor éreztem anyámon és apámon a csalódást. Természetesen Kia támogatott engem, és sikeresen ellaktunk nélkülük ketten. – El fogsz késni! - rakta elém azt a finom omlettjét, amit annyira imádok. Fogalmam sincs, hogy csinálja, pedig akkoriban én számítottam a legjobb szakácsnak. Vagy valami olyasminek. – Már el is késtem - motyogtam össze két harapásom között eléggé morcosan. Tulajdonképpen semmi kedvem sem volt erre elmenni. A Hétfő reggelek az ilyen dolgok nélkül is eléggé zűrösek. Miután befejeztem a reggelit, ami elég spontán döntésre vall, gyorsan vállamra dobtam a táskámat majd a lakáskulccsal kívülről bezártam az ajtót. Az újonnan átfestett kerítés átlépését követően pedig megkaptam a vékony sort. – Mikor szándékoztál köszönni? - kissé gúnyosan próbált szidni, de magában tartotta a nevetését. – Elnézést, anyám. Szia - vigyorogtam el a végét, ő pedig hátraesett a hatalmas röhögésben. Az egész utat végig aggódtam, mert valószínűleg kicsúsztam az időből ismét. New York szinte mindegyik utcáján átrohantam, míg a végére megérkeztem az interjú helyszínére. Az épületben halk, óvatos léptekkel siettem a recepcióra. A hatalmas pult mögött pedig fiatal recepciós lánnyal találtam szemben magamat. Arca szeplős és kissé félős, ami arra utalt, hogy alig pár hete dolgozik itt. – Merre találom, Mr Whitman-t? - kérdeztem meg udvariasan, amire végre rám emelte tágra nyílt bambi szemeit. – Miért keresi? – Néhány napja feladott egy hirdetést a netre. Szakácsi állásra jelentkeznék. – Oh... - már ekkor tudtam, hogy valami nincs rendben. – ... sajnálom Miss, de erre tegnap lehetett jelentkezni. Változnak az időpontok - szerencsétlen romhalmaznak éreztem magamat. Egy Gyalázatnak. Persze, az ő önbizalom gerjesztő hangvétele után nem is csodálkoztam el ezen. – Bocsánat, hogy raboltam az idejét - megfordultam majd elindultam haza. Az út során, csak arra tudtam gondolni, mit fogok ezután tenni. A házak előtt sétálva éreztem, hogy valaki követ. Hallani lehetett a cipője kopogását. Szemem sarkából megpróbáltam volna felismerni, de kapucnis feje miatt, nem láttam arcát. Zsebre dugott kézzel egyszerűen csak kullogott utánam. Először nem is törődtem vele, főleg a sarok után, amikor is végre megláthattam szeretett otthonom. Azt terveztem, bezuhanok az ágyba és azt hiszem várok a csodára. Amikor viszont jobb kezemmel megérintettem a kapu kilincsét és befelé toltam, az idegen hátra rántott. Pont annyira sikerült neki, hogy még éppen láthattam arca alsó részét, ahol körszakállat viselt. Azt csak pillanatok múlva tudtam meg, miért is tette az előbbi cselekedetét.
