Youth [Hyunin]

..15..

Jeongin nagyon izgult a randevúja miatt, bár édesanyja izgatottságának közelébe sem ért. Közösen választották ki a ruhát majd egymás kezét szorongatva ültek a kanapén várva a három órát. Minden egyes elmúlt perccel a fiú gyomra egyre kisebbé zsugorodott míg az idegességtől kezei remegni nem kezdett. Nem tudta pontosan miért öltött ekkora testet benne a félelem, de egyszerűen nem tudta leküzdeni ezt az érzést. Nem akarta elrontani hiába nem volt mit.

Pontban három órakor a csengő hangja betöltötte a házban uralkodó csendet. Szülője biztatóan elmosolyodott majd adva még pár percet fiának a lelki felkészülésre elment ajtót nyitni. Vett még egy utolsó mély levegőt majd ő is kiment a bejárathoz. Látva Hyunjin szokásosan gyönyörű mosolyát szorongása enyhült. Nem volt mitől tartania, biztos volt benne, hogy ez lesz élete egyik legjobb délutánja.

[...]

- Pontosan hová is viszel? – Jeongin oldalasan sandított fel a mellette sétálóra miközben egyre beljebb haladtak a fák sűrűjében. Gyönyörű volt a környezet, mindenütt hótakaró borította ezzel egészen mesebeli hatást kölcsönözve.

- Az úgy már nem meglepetés, ha elmondom.

- Aha, nagyon meg fogok lepődni, ha az erdő közepén legyilkolsz, hogy aztán elad a szerveimet a fekete piacon – Hyunjin nevetésétől a kisebb mellkasába melegség költözött. Szerette nevetni hallani a másikat, képes lett volna egész nap csak ezt hallgatni.

- Hivatalosan véve ez nem is erdő – vigyorodott el. A fiatalabb erre csak hümmögéssel válaszolt és inkább csendben csodálta tovább a természetet. Egy kis idő után viszont a fekete hajú egy kendőt nyújtott át neki arra kérve, hogy takarja el vele a szemét.

- Ezer százalék, hogy nem megölni akarsz?

- Túl nagy veszteség lenne a világnak – a bóktól Jeongin arca enyhén pírba borult így inkább teljesítette a kérést. Hyunjin fél karral átölelte a derekát, hogy biztosan ne essen el amíg vakon sétál ezzel kisebb szívrohamot okozva neki. Csak imádkozni tudott, hogy ne érezze meg az idősebb szívének heves munkáját.

- Most már leveheted – suttogott a fiatalabb fülébe, aki azonnal hátra nyúlva csomózta ki a kendőt. Először kissé homályosan látott, de amikor szemei újra hozzá szoktak a világossághoz az álla is leesett. Egy kisebb tó volt előttük, aminek jegéről a nap erőtlen fénye megtört ezzel egy természetfeletti hatást kölcsönözve neki. Perceken keresztül némán figyelte a megfagyott vizet míg társa őt fürkészte.

- Ez valami gyönyörű!

- Szerintem is – Jeongin csak most vette észre ahogy az idősebb egészen idáig neki szentelte minden figyelmét. Zavartan sütötte le a szemét és úgy lépdelt kicsivel közelebb a tóhoz.

- Beszakad, ha rá lépek?

- Nem, tegnap leellenőriztem és teljesen biztonságos – Hyunjin kezét nyújtotta a fiatalabbnak, aki elfogadva a segítséget bizonytalanul lépett rá a jégre.

Órákon keresztül nevetve csúszkáltak a fák közötti varázslatos rejtekhelyen. Egymástól egy pillanatra sem elszakadva estek-keltek egyáltalán nem zavartatva magukat. Abban a pár órában nem létezett semmi számukra, csak ők ketten voltak a világon. A nap sugarai narancsszínben lepte el a tájat amikor Jeongin az idősebb mellkasának csapódott egy óvatlan pillanatában. Perceken keresztül csak elveszve csodálták egymás csillogó szemeit. Hyunjin egy kicsivel közelebb araszolt, de megállt egy pillanatra viszont semmi visszautasításra hajazó szándékot nem vélt felfedezni – sőt – így dús ajkait a fiatalabbéra simította. Csókjuk nem nyúlt a végtelenségik, igazából alig tartott pár másodpercnél tovább, de ez is bőven elég volt mind a kettejüknek. Elég bizonyíték volt arra mit is éreznek egymás iránt, mi fejlődhet ki kapcsolatukból. Ez nem egy egyszerű fellángolás volt ahogy Jeongin érezte eleinte, sokkal több annál. A remény új lángra kapott benne, akkor ott, a naplementében, Hyunjin karjai között elveszve végre úgy érezhette, hogy boldog lehet a fiú mellett.