Youth [Hyunin]

..20..

Hyunjin – hála párjának unszolására és folyamatos ellenőrzésének – becsületesen szedte a gyógyszereit, amelyeket a kemoterápia alatt kellett magába tömnie. Az állapota se nem javult, se nem romlott – egészen három héten keresztül. A decemberi ünnepek alatt minden a legnagyobb rendben volt, a karácsonyt családjával, az új évet pedig szerelmével és barátaival töltötte. Csodálatos volt minden, nem jött szóba betegsége, egyedül a kapszulába zárt mérgek juttatta eszükbe a helyzetet. A három hét leteltével viszont csúf fordulatot vett a dolog.

[...]

Jeongin barátja kezét szorongatva sétált végig a fehérbe öltözött park sétányán. Némán andalogtak egymás mellett, de nem is volt szükségük szavakra, elég volt a másik közelsége és máris nyugalom, boldogság lepte el bensőjüket. Épp az aprócska – tónak nem igen nevezhető – kacsaúsztató mellett sétáltak el, amikor Hyunjin ujjai szorosabban markolták a kisebb kezét. Arcából kifutott minden szín és borzasztó köhögő roham tört rá. Szabad tenyerét ajkaira tapasztotta, de így is mindenki rájuk kapta tekintetüket. Térdei megremegtek majd alig pár másodperc múlva a hóban találta magát, összegörnyedve, levegő után kapkodva.

Jeongin-t elöntötte a pánik, megszűnt körülötte minden csak párja szenvedéstől eltorzult arcát látta. Térdre ereszkedett mellette, tenyerét hátára fektette, nyugtatni próbálta, bár benne is teljesen elhatalmasodott a kétségbeesés. Barátja abba nem hagyva a köhögést, könnyektől csillogó szemekkel nézett fel rá majd vérben úszó tenyerére.

- Az isten szerelmére, hívjon már valaki egy rohadt mentőt! – a barna hajú idegesen üvöltötte el magát ezzel felélesztve a köréjük gyűlt kisebb embercsoportot. Egy harmincas éveiben járó férfi a füléhez tapasztva telefonját lépett a két fiatalhoz, hogy párhuzamosan tudjon beszélni a segélyhívóval és velük. A fiatalabb szorosan magához vonta Hyunjin remegő testét és úgy válaszolt minden feltett kérdésre viszont közben le nem vette tekintetét az ájulás szélén álló fiúról.

Nem lesz semmi bajJinnie, mindjárt itt van a segítség – ujjai görcsösen markolták a kabát anyagát,ami védte a fiút a hideg levegő ellen. Jeongin-nak fogalma sem volt mennyi időtelhetett el, amikor meghallotta a szirénák fülsüketítő hangját. Idegtépő voltvégig néznie, amint a vézna fiút hordágyra emelik, lélegeztető gépre teszik ésegymásnak osztogatva a feladatokat a mentőautóhoz sietnek vele. A kisebb egypillanatra sem engedte el a kezét. Kitartóan szorította az elgyengült ujjakat,tekintetét le nem véve a lehunyt pillákról. Sírás határán állt, de igyekezetterős maradni és a megfelelő válaszokkal ellátni az orvost, akivel együttszáguldottak a kórház felé. Hyunjin csak egyszer nyitotta ki a szemeit, fakóíriszei azonnal megtalálták a kisebbét, lágyan elmosolyodott és csak egyegyszerű szót tátogott el a lélegeztető maszk alatt. Szeretlek. Jeonginteljesen összetört, már nem bírta visszafojtani könnyeit, patakokbanszáguldoztak le sápadt arcán. A kórházban is párjával akart tartani bárhová isviszik, de nem engedték neki. Üvöltve rúdkapált a biztonságiőr karjai között,aki elrángatta barátja ágya mellől. Csak akkor volt képes megnyugodni amikorépp dolgozó édesanyja jelent meg a folyosó végén és felé sietett. Fia zokogvaomlott a nő karjai közé nem is törődve azzal, hogy neki jelenleg a munkaidejétkellene töltenie. Szüksége volt szülője támogatására.

Ezt a részt nagyon fájt megírni, jeszus