Youth [Hyunin]

..17..

Jeongin kerek két órát veszekedett barátjával mielőtt nagy hévvel haza ment volna. Azóta, hogy Hyunjin kijelentette miszerint ő leukémiás és nem hajlandó elmenni a kezelésekre - mert véleménye szerint teljesen felesleges és idő pocsékolás - a fiatalabb torkában folyamatosan csak növekedett az a bizonyos gombóc. Amint átlépte házuk küszöbét térdre rogyva kínkeserves sírásba kezdett. Édesanyja aggódva támogatta kanapéhoz fiát majd órákon keresztül biztosította, hogy legyen kinek kisírnia magát. Nem tudta mi történt, vagy mi miatt tört össze a fiatal csak annyival volt tisztában, hogy mellette kell lennie. Így is tett, addig nem mozdult mellőle míg nem sikerült megnyugodnia.

[...]

Jeongin reggel úgy érezte magát, mint akin átment egy úthenger minimum hússzor. Legszívesebben egész nap az ágyban maradt volna, de muszáj volt iskolába menni, nem engedhet meg magának egy igazolatlan napot bármennyire is hívogató dolog. Nagy nehezen kikászálódott az ágyból és próbálta eltűntetni az egész esti sírás jeleit viszont elég hamar feladta. Szíve mélyén reménykedett benne, hogy Hyunjin a veszekedés ellenére átmegy érte aztán együtt mennek, mint minden reggel azonban csalódnia kellett. Senki nem várt rá így kies magányában kellett megtennie az utat. A fiú úgy érezte ez élete legrosszabb napja, még apja halál híre sem viselte meg annyira, mint amikor a folyosón meglátta barátját. Órákon képtelen volt figyelni, szünetekben folyamatosan bujkált miközben eltűnéséért imádkozott.

Nap végén mikor indult volna haza, hogy folytassa az egerek itatását Jisung, Hyunjin egy barátja elkapta az udvaron és maga után rángatta a tornacsarnokba. Egy ideig ellenkezett, de aztán belátta, hogy az idősebb sokkal erősebb nála így csak félholtként ment utána. Amikor átlépték a küszöböt tekintete azonnal a padokra esett, ahol megpillantott egy vékony alakot. Oda akart rohanni hozzá, átölelni, megcsókolni, de aztán eszébe jutott a tegnapi veszekedésük és a mérhetetlen szeretetbe hideg düh vegyült.

- Nem tudom min vesztetek össze, nem is az én dolgom, de most azonnal megbeszélitek.

- Tegnap már megtörtént – Jeongin hangja rekedt volt, mind az állandó sírás miatt, mind az egész napi némaság miatt. Arca meggyötört volt miközben a fekete hajkoronával rendelkező fiút figyelte. A gombóc ismét megakadályozta a lélegzetvételben, lábai remegtek jelezve mennyire nincs ereje még egy vitához.

- Túl reagálod...

- Túl reagálom? Úgy gondolod? – a kisebb már nem tudta visszafojtani, patakokban folytak le könnyei felhevült arcán. Elmondhatatlanul ideges lett ettől a kijelentéstől – Jinnie, te haldokolsz! Ezt mégis, hogy lehetne túl reagálni?!

- Miért ennyire fontos ez neked? – csattant fel ő is ahogy szikrázó szemekkel megindult feléjük.

- Bazdmeg! – Jeongin szemmel láthatóan remegett a benne felgyülemlett indulattól. Nem akarta elhinni, hogy tényleg megkérdőjelezte a dolog fontosságát.

- Majd csak halálom után, akkor majd lesz időm rá!

- Nem veszíthetlek el téged is a rohadt életbe! Nem érted, hogy szeretlek? Mindennél jobban? Te pedig önző módon csak azért akartál velem lenni, hogy ne egyedül halj meg! – Hyunjin erre a vallomása megtorpant a terem közepén és onnan figyelte a síró fiút. Nem mert tovább mozdulni.