Talán ha azt mondja nekem valaki, hogy ez egyszer így lesz ahogy most itt ülök és írok, kinevetem.
Őszintén szólva, azon a napon június 3-án, egy gyermekes játékra szánt az élet. Ott ültem a kanapén valami fura zenét hallgatva és az agyam valamiért nem hagyott nyugodni. Beléptem egy szobába, ahol olyan sok fajta emberrel hozott össze az élet.
Majd belépett egy személy aki fura mód más volt mint a többi. Elkezdtünk beszélgetni. Gondoltam magamban úgyis hasonló ember lehet mint a többi, de valahogy ott ragadtam hosszú órákra. Csak néztem a kijelzőt és mosolyogtam. Fura érzés volt azt érezni, hogy valaki megért. De megindult bennem valami, amit kiváltott. Elmondta a nevét. Ádámnak hívják. Volt már veled úgy, hogy egy név csak úgy megragadt benned, akár egy idézet?
Egész nap a neve járt a fejemben, hiányzott a beszélgetés, amit talán ha most vissza gondolok egy egész egyszerű beszélgetés.
-Honnan jött ez a név?
-Csak úgy kipattant.
Milyen egyszerű nemde? Mégis a szívembe zártam ezt a pár órát.
Azt éreztem, hogy nem lehet köztünk semmi.
Azt éreztem, hogy ez az egész egy csapda.
Mégis ott ültem és az akkori párom mellett voltam. Tudom, tudom a gondolatok is lehetnek rosszak, de valahogy be voltam zárva egy olyan kapcsolatba ahonnan nem volt könnyű kijutni.
Megtörtént, elindult bennem valami, amit ő váltott ki. Ádám.
Teltek a napok és egyre jobban vágytam rá. Felhívott és órákig beszélgettünk, mindenről. Tetszett benne a veszély, a nevetése, ahogy velem beszélget.
Történt akkor ott valami ami ki rántott a szürke hétköznapok mögül és otthon éreztem magam. Engedd meg, hogy elmeséljem, hogyan is ismertem meg azt, aki az egész életem megváltoztatta.
