Régen kislány koromban, álmokat kergettem mintha valaha is megtudnám fogni a felhőket. Sosem tűnődtem azon, milyen lesz valakit első látásra szeretni. Telnek a napok és egy hatalmas gombóc van a torkomban. Félve írok erről bármit is, hiszen ő mégis olyan távolinak tűnik de mégis közel van.
Csend van, és azon gondolkodom, hogy felhívom. Végülis a barátok ezt teszik nem?
Egy tollat fogok a kezemben és arra vágyom, hogy sose fogyjon ki a tinta. Félek attól, hogy ha felhívom nem tudok megszólalni. Félek.
De megteszem. A kellemes hangja fogadott, megkérdezte mit csinálok ma, hogy vagyok.
Bárcsak tudnád, hogy mióta ismerlek nem alszok.
Kimentem a konyhába és ittam pár pohár vizet, mert úgy érzem nem kapok levegőt. Az egész testem tudatni akarja vele, mennyire szeretem.
De nem tehetem.
Ha valaki egyszer a szemembe nézne és látná azt mit érzek, tudná ez nem egy hirtelen jött lángolás.
Szerelmes vagyok. Zavarba vagyok ha csak megkell szólalnom.
De van egy nagy baj.. ő más, ami ellent mond mindennek amit eddig átéltem.
Veszélyes játékot játszok. Magamat fogom tönkre tenni.. De szeretlek..
Szeretlek.. és nem számít mikor tudod meg, mert érzem rajtad, hogy tudod.
De aztán mint egy hegy omlás a képbe jött egy másik lány..
Csak csendben ülök a szobába és sírok.
Mit vártam? Talán vonjam kérdőre? Amikor azt tesz amit akar.
Összedőlt bennem amit eddig róla alkottam..
Felakarom hívni és elmondani, hogy hagyjon békén.. de nem megy..
Őrült vagyok és szomorú.
Miattad.
Szerelmes vagyok és boldog.
Miattad.
Önmagam vagyok.
Miattad.
Kedves naplóm!
Ma már nem írok, inkább megemésztem amit okozott.
Holnap írok!
Ut:Nincs mit mondanom.
