A notesz || Bucky ff.

Katona, Katonák, Kapitány

– Nina! Nem jössz ma el velünk moziba?

– Nem-nem! Holnap ZH lesz, tanulnom kell – válaszom közben már libbentettem a kezem és integettem nekik.

– Te tudod, te maradsz ki minden jóból – incselkedett Arina, a szaktársam.

– Egy pókember film nem a világ vége – kiabáltam vissza, de már messze jártam tőlük.

Nem mentem sehova, nem akartam. Apám múltjára való tekintettel nem is igazán barátkoztam, csak azt a minimumot, amire szükség volt az egyetemhez. Tán buta döntés volt, de úgy véltem, így megvédhetem a körülöttem élőket.

A mai nap is hasonlóan zajlott, mint a többi. Egyetem után betértem a kedvenc kávézómba, aminek a neve találó módon Hideout volt. Kikértem a szokásos epres cappuccinomat és bambultam ki az ablakon.
Sok éve már, hogy a Hydrát felszámolták és elmenekültem, még is mindig árgus szemekkel nézem, hogy ki figyelhet, vagy ki követhet.

Natasha azt hiszi, nem vettem őt észre, de én is orosz vagyok, akár csak ő. Kiszagoljuk egymást, mint a vadkutyák, ha akarjuk, ha nem.
Nem is értem miért kémkedik még, hisz már az egész világ tudja ki ő, és mi a neve. Felé pillantottam, majd előkaptam a telefonom és mosolyogva pötyögtem a messengeren, mintha észre sem vettem volna. A szemem sarkából láttam, hogy felemeli a gallérját és az oda tűzött mikrofonba beszél.
Nem sok okuk lehet engem megfigyelni, hisz mindenkimet kiirtották régen. Az anyámat megölte az apám, mert félt, hogy elmenekül velem. Apámat megölte a Kapitány és a vaskezű katona. Közöm nincs már a Hydrához, szóval csak töprengtem a kávém mellett. A szokásosnál is lassabban kortyolgattam, hogy időt nyerjek magamnak a gondolkodásra.
Mire elfogyott az utolsó csepp rózsaszínes-barnás koffeintöltet, Nat eltűnt a látókörömből.
Ez akár jó jel is lehet, de kifejezetten rossz is, főleg így a naplementében.

Kiléptem a kávézóból és tovább folytattam az utam hazafelé. Meg-meg álltam egy számomra kedves butiknál és méregettem a ruha darabokat, bár igazság szerint magát az üveget néztem, hátha feltűnik mögöttem valami gyanús alak.
Apám csapnivaló szülő volt, de a vele töltött tizenkét év alatt belém verte, hogy miből tudok magamnak egy minimális előnyt kovácsolni, ha követnek.
De a talajon nem követett senki sem, még is a gyomrom diónyi méretűre zsugorodott össze.
Nem hiába, amint betértem a saját utcácskámba, a semmiből lassú léptek hangja visszhangzott mögöttem.
Lassú, de határozott és erőteljes léptek. Ez nem Nat.
Visszaforduljak? Vagy sem?
Elhaladtam a lakásom mellett, hisz elég nagy baklövés lett volna akár csak egy pillantást is vetni rá. De a csel nem működött.

– Hölgyem, bár tudom, hogy nem illene tudnom, de ön itt lakik. – Mély, de még is kedves hang. A Kapitány. Hmm. Nem gondoltam volna, hogy egyszer eljön értem.

– Kapitány, minek köszönhetem, hogy oly sok év után meglátogatott. Már nincs egy rokonom sem, akit megölhet – megfordultam és széttártam a kezeim.

– Az apja halála szükségszerű volt, de eszem ágában sincs bárki mást is megölni – pár lépést tett felém, a kezeit lazán maga mellett tartotta.

Bizalmat szavazott nekem. Rosszul tette.

– Ahogy Amerika Kapitánynak sohasem – forgattam a szemeimet. – De még is mindig összejön pár száz ártatlan ember halála.

Megállt a mondatom hallatán. Az arca elkomorodott és hátra tette a két kezét. Kihúzta magát és belekezdett a mondandójába.

– Személyes ügy miatt vagyok itt – jelentette ki, terelve a témát. Halk mocorgás hallatszott a kapitány mögül és az idegen karjának fémes csillogását láttam először meg. A Tél Katonája. – Segítened kell.