A notesz || Bucky ff.

Hideout

Délután végre láthattam a két kutyámat. Az edzőruhát ledobtam, átöltöztem és a lifttel lementem a pincébe a kennelhez, amit Stark alakított ki nekik.

A pince közel sem hasonlított azokra a pincékre, amiket én ismerek. Világos volt, fényes, mintha egy labor lenne, csak itt gépek és autók álltak. Egyáltalán nem kutyáknak való hely. Szidtam is Starkot, ahogy sétáltam végig a milliós autók között, remélem csuklott, bár valószínűleg látta a fejem a kamerákon keresztül. Egy ablak sem volt a falakon, csak a szemet vakító fehér szín köszönt vissza mindenhonnan.

Végül miután oda értem a kutyákhoz, már szégyelltem magam, amiért magamba elküldtem Tonyt a világ túloldalára. Lent a pincében a sarokban kialakított egy igazi füves kennelt kutyaházzal, itatóval, etetővel és egy feljáróval a kinti kertbe. Az egyetlen kivetnivalóm az volt, hogy fém ráccsal volt körbevéve a kis terület, de ezt talán megbocsátom neki.

Amint megláttak a kutyák őrült csaholásba kezdtek, olyan boldogok voltak, hogy az egyik még a rácsra is felmászott örömében. Bementem hozzájuk és körbe nyalogatták az egész arcomat. Egy pár percig felhőtlen boldogságban úsztak, utána a viselkedésük száznyolcvan fokos fordulatot vett és pokoli hangon morogni és vicsorogni kezdtek. A két kutya a két oldalamra állt támadó állásba és mutogatták a gyönyörű szép fehér fogukat a mögöttem álló ember felé.

- Kedves kutyák... - mondta Bucky, miközben húzta a száját és ellépett az ajtó mellől.

- Te meg mit keresel itt megint? - flegmán válaszoltam neki.

- Megint? Délelőtt te jöttél hozzánk.

- Jó, akkor te meg mit keresel itt? És miért engedett ide Stark? - felálltam és választ követelő pózba, karba tett kezekkel figyeltem a Katonát. Bucky erre közelebb lépett hozzám, a kutyákat figyelmen kívül hagyva. Elég közel jött ahhoz, hogy a fejemet felfele kelljen fordítanom, hogy láthassam az arcát. Nagyon biztos volt magában, és valószínűleg abban is, hogy jól nevelt ebeket tartok magam mellett.

- Gondoltam elviszlek a Hideoutba - bökte ki félvállról, még csak a szemembe sem nézett, mint azok a tipikus egyetemista nagyképű orvos pasik, akik azt hiszik, hogy mindenkit megkaphatnak.

- Minek? - kérdeztem egy apró fintorral az arcomon. Közben rájöttem, hogy ő meg sem várta a válaszomat, mert egy sötétkék ingben állt előttem, amihez fekete nadrágot és fekete csizmát húzott. A haját megfésülte és a füle mögé tűrte. Ő abszolút arra készült, hogy én azonnal lecsapok a lehetőségre. Mennyire csalódott lesz! - Nem megyek veled sehova!

Erre ő felhúzta a bal szemöldökét és egy kulcsot kezdett a kezei között bizergálni, miközben nekidőlt a vállával a kennel ajtó oldalának.

- Hát akkor egyedül kell kipróbálnom az epres cappuccinot... - halovány mosoly ült ki az arcára. A két kutya sem tudta mire vélni ezt a fajta viselkedést, ezért a morgásuk alábbhagyott és csak hegyezték a fülüket. Leültettem őket és szűken Bucky mellett kiléptem a kennelből.

- Most megtehetném, hogy rád csukom a kennel ajtót és eggyel kevesebb problémám lenne a jövőben - mondtam miközben tartottam a kezemben a ketrec ajtaját. Bucky hátranézett a válla fölött, épp megszólalt volna, de megelőztem. - De jobban szeretem az epres cappucinot a halott emberek takarításánál, szóval megúsztad - már majdnem kiült egy vigyor az arcomra, de meg tudtam akadályozni. Nem akartam, hogy úgy tűnjön, hogy teljesen beadtam a derekam. Csak egy kicsit, bár azt hiszem már mindegy volt. Ez az új stílusa valahol taszított, de még is vonzó volt és végül is egy kávé nem a világ vége. Ez nem jelent semmit. Csak az epres cappuccino miatt megyek.