Fehér Rózsa

Kupaktanács

A nap aranyló sugarai lustán kúsztak be, a Werrington utcában álló, kétemeletes családi ház csipkézett függönyein át. A felső szinten elhelyezkedő szobákra félhomály borult.

Napok óta nem aludtam. Ha mégis, csak 1-2 órára sikerült elfelejtenem a sok borzalmat, és az álmok világába menekülnöm. Azóta nem keresett a férfi, és én sem mertem neki írni.

Alissa még mindig nem került elő, és kezdtük azt hinni, hogy nem is fog. Teljesen elvesztettük a reményünket.

Reggel 5 óra 24 perc volt. Csak egy átlagos nap. A kanapén ültem, miközben az előbb főzött kávémat szürcsölgettem és hunyorogva bámultam a tv kijelzőjére, a reggeli hírekre koncentrálva. Újabb balesetek, karambolok, gázolások, és ember ölések. Ezért nem szeretem nézni, de mostanában muszáj volt, hogy tájékozott legyek. Ha akár egy kis esély is van arra, hogy a Fehér Rózsa szabadon van, és más embert kaptak el... Belegondolni sem akartam. A kép óta nem tudtam hogy mit csináljak. Szólnom kellett a rendőrségnek, ez vitán felüli, de mégis hogyan? Tanácstalan voltam, és nem mertem segítséget kérni.

-Rose! Szólt ki az étkezőből anya csilingelő hangja. - Kinyitnád kérlek a kaput? Egy lány van ott, szerintem téged keres!

-Megyek!

Feltápászkodtam a felhőkre hasonlító párnákról és kissé még az álmosságtól kóvályogva elindultam az ajtó felé.

A szél gyorsan táncolt végig az összes  porcikámon. Végig simította szabadon lévő karjaim, és lábaim. Az utca most kivételesen nyugodt volt, se egy gyerek kacaj, sem egy autó járó motorjának ricsaja. Szerettem a csendet mert képes volt megnyugtatni, és át tudtam gondolni a dolgokat anélkül hogy bárki vagy bármi is zavarna.

A kapuban Lexy állt, a lány, akivel már az első napomon sikerült veszekedésbe bonyolódnom. Szőke haját kiengedve hagyta, és egy hajpánt segítségével akadályozta meg, hogy hosszú tincsei a szemébe lógjanak. Rózsaszín-fekete kockás szoknyát viselt, és fekete toppot. El kellett, hogy ismerjem, jól nézett ki. Legalábbis egészen addig, amíg meg nem szólalt.

-Morgó! - köszöntött máris, ahogy kitettem a lábam az ajtón.

-Hercegnő! Mit akarsz? - pillantottam rá.

-Beszélni, értelem szerűen. Beengednél végre?

-Ó, hogy te olyat is tudsz?

Kinyitottam a kaput neki, majd visszaindultam a házba, bízva abban, hogy követ. Felmentünk a szobámba, és ledobtam magam az ágyamra.

Lexy körülnézett és pár másodpercig hezitált, hogy hova üljön le. Végül célba vette az egyetlen széket a szobámba, az íróasztalom mögöttit.

-Elhiheted, hogy nem jókedvemből jöttem ide - kezdett bele a mondandójába - de úgy vélem, hogy ez elég fontos ahhoz, hogy képes legyek betenni a lábam ebbe a putriba.

Undorodva végignézett a szobámon. A tekintete megakadt, a sötét bútorokon, a kőfalas tapétán mögöttem, és a fekete szőnyegen.

-Most komolyan, te nem ismered a színeket?

-De, csak én nem képzelem magam élő Barbie babának.

Unottan forgatta szemeit.

- Szóval mostanában elég furcsa üzeneteket kapok egy ismeretlen számról. Alapjáraton figyelmen kívűl hagynám ezeket, ha reggel nem küldött volna el egy képet rólam. Azt is írta, hogy beszéljek veled, szóval itt vagyok.

Felkaptam a fejemet és fürkészően tekintettem rá. Bele akartam látni a fejébe, hogy lássam, hogy tényleg igazat mond e, de ennek a képességnek a hiányában, kénytelen voltam bízni benne.

-Miért ilyen fontos neked az a kép?

Ez egy logikus kérdés nemdebár? Főleg ha a közösségi oldalai tele vannak részeg, bulizós, félmeztelen képekkel.

-Semmi közöd hozzá. Esetleg megmagyaráznád, hogy miért kell veled beszélnem erről?

-Én is kaptam üzenetet - sóhajtottam - és szintén van rólam képe.

-És most mit csináljunk zsenikém?

Az agyam ezerrel pörgött, szinte hallottam a fogaskerekeket ahogy egymásba kapaszkodva forognak.

-Meg kéne keresnünk a többieket! A többi három embert. Ha Alissa volt az egyik, akkor már nincs sok időnk, és ha ő volt a hatodik Rózsa, akkor ki lehet az ötödik?