Omega (Csillagok Városa-univerzum)

Alfa

A Washington államban lévő Collinswood városkája elsőre úgy fest, mint egy teljesen normális, halfeldolgozásból élő város az államok északnyugati partjain, egy köpésre Kanadától. Festői kis hely, még borús időben is gyönyörű, és nem is lenne vele semmi baj – hacsak nem tartjuk problémának az elviselhetetlen hal- és tengerszagot. Semmi baj, ezt is meg lehet szokni, mint minden mást. A helyiek meg sem érzik.

Nem emlékszem, milyen volt először megpillantani a várost. Akkor ez volt az utolsó dolog, ami érdekelt.

Tél volt, az egyik leghidegebb az elmúlt ötven évben. A tengerparton egymáson álltak a jégtáblák, a város hószünetet rendelt el az iskolákban. Washington államban ritkán esik hó, köszönhetően a tenger közelségének, de abban az évben másfél méter esett egyetlen éjszaka alatt. Azon az éjszakán érkeztem meg.

Nem tudom már, ki mondta, hogy jöjjek Collinswoodba. A szüleim legalább annyit tettek értem, hogy kifizették a repülőjegyet. Autóstoppal jutottam el a Seattle-i reptérről Collinswood határáig. Csak egy hátizsáknyi ruha volt nálam, meg az irataim, semmi több, annak is örültem, hogy ezeket nem lopták el idáig. Kabátom nem volt, nyolc mérföldet gyalogoltam mínusz huszonkét fokban, mire egyáltalán megláttam éjszaka a hóesésben a város fényeit.

Utána minden elsötétült.

Most meg itt álltam ugyanazon az úton, mint tíz éve, vacogtam a hidegtől, és reménykedtem, hogy nem fagyok halálra, amíg a többiek kiérnek az erdőből. Maximum két fok lehetett, amikor elindultunk, ez volt egy órája; azóta szerintem lement fagypont alá. Ha már októberben ilyen hideg van, akkor húzós télnek nézünk elébe.

Öt perc múlva zajt hallottam az erdő felől. Kisvártatva Scarlet kecmergett ki a fák közül.

– Ennél gyorsabban nem mehettél, mi? – kérdezte, és ledobogta a sarat a cipőjéről. Az enyém már rég átázott, és már ronggyá van kopva. Ezt is kell lopni ma éjjel.

Scarlet volt az egyetlen, aki vissza mert nekem pofázni, pedig nem sok oka volt rá. Két éve lehetett a csapat tagja, és már az első naptól fogva úgy viselkedett, mintha rá nem vonatkozna az a szabály, hogy tisztelni kell a vezetőt. Talán részben az én hibám is – nem volt szívem rászólni, ha igaza volt.

– Te meg ha csak egy kicsit is hangosabban csörtetsz, felvered a várost – feleltem. – Jamest hol hagytad?

– Lemaradt valahol – vonta meg a vállát Scarlet, mintha nem tudná, hogy James pocsékul tájékozódik. – Majd utánunk jön.

– Világosan megmondtam, hogy te legyél mögötte, különben elveszítjük.

– Te vagy az Alfa, neked kéne figyelned rá! – szájalt vissza a lány, és hátracsapta hegyes füleit dühében.

Nem volt kedvem vitatkozni. Még nem értünk a városba, de már sikeresen elhagytuk Jamest, pedig Violet és Suessi nem győzte mondogatni, hogy figyeljünk rá, mert hajlamos az eltűnésre.

Szerencsére James pár pillanat múlva felbukkant a fák között. Scarlettel ellentétben olyan halk volt, hogy néha fél óránkba is beletelt, hogy egyáltalán észrevegyük, hogy eltűnt. Képtelen voltam bent tartani egy megkönnyebbült sóhajt, amikor James szőke üstöke feltűnt az egyik bokor mögött.

James volt a csapat legfiatalabb tagja – csupán tizenegy éves, és állandó figyelemre volt szükség, ha nem akartuk, hogy eltűnjön. Ez egyedül Violetnek nem okozott gondot, aki örömmel vállalta a pótmama szerepét; nem mintha James bármikor is igényelt volna pótmamát. Nála tökösebb tizenegy évest életemben nem láttam.

– Megint eltűntetek – duzzogott James.

– Te maradtál le – vágta rá Scarlet, mire James nyelvet öltött felé.