A Roxfort Réme (Harry Potter ff.)

Prológus

1957. január 23.

- Drágám, nézd! Hát nem gyönyörű? – suttogta örömkönnyeit elfojtva Adaline, és arcán sugárzó boldogsággal pillantott fel férjére. Karjában újszülött kislánya pihent. Nyugodt volt. Nem ordított, nem sírt. Csak aludt.

Ernest közelebb hajolt lányához. Feleségével ellentétben ő meg sem próbálta visszatartani a könnyeket, hagyta, hogy kövér cseppekben legördüljenek az arcán.

Megsimogatta a kisbaba puha bőrét a szeme alatt, és Adaline-ra fordította a tekintetét, aki immár ismét a lányuknak szentelte a figyelmét.

- Pont olyan gyönyörű, mint az édesanyja – felelte a felesége kérdésére, átkarolva őt és lányukat, Lilyt is. Az érzés mindent elsöprő volt. Az öröm és a boldogság, amit ők éreztek, az egész szobát betöltötte. Idilli pillanat volt. Tudták, hogy pár perc múlva Tina és Newt Salmander szintén a szobában fognak tartózkodni, hogy megcsodálhassák unokájukat. Addig azonban még volt egy kevés idejük.

- Remélem, tudod, hogy én biztosan nem fogom egyhamar megtanulni, hogy kell tisztába tenni egy gyereket – szemforgatás volt a válasz, Adaline túlságosan boldog volt ahhoz, hogy felvegye a megjegyzést.

- Még mindig ugyanolyan nehéz eset vagy, mint amikor megismertük egymást. Nem tudom, emlékeztetnem kell-e rá – bár úgy néz ki, igen -, hogy varázsló vagy. Egy pálcaintéssel kicserélheted a lányunk pelenkáját.

- Hm, mondasz valamit. Erre nem is gondoltam.

- Miért nem lepődök meg…

- Tessék?

- Semmi, semmi.

1959. június 26.

- Lily, Merlin csimbókos szakállára, edd már meg ezt az utolsó falatot!

- Ernest! Milyen beszédre tanítod te a lányunkat? Ha ezt anyád hallaná…

- Hidd el, te is így beszélnél, ha másfél órája próbálnál megetetni a gyerekkel egy negyed darab répát.

- Próbáltad turmixként odaadni neki?

- …

- Mi a baj?

- Drágám, és én mihez kezdjek egy kétéves gyerekkel és egy répával turmixgép nélkül?

- Varázspálca, Ernest.

- Ó, valóban. Köszönöm.

- Na?

- Hihetetlen, szemrebbenés nélkül elfogadta. Egyszer bájitalmester lesz belőle, meglásd.

- Jaj, ez még viccnek is rossz.

- Fogadjunk?

- Nem fogadok a gyerekemről a férjemmel! Nem hinném, hogy valaha köze lenne a bájitalokhoz, tekintve, hogy a nagyapja legendás lények után kutat, a nagyanyja auror, te szintén a Minisztériumban dolgozol, én meg pálcakészítő vagyok. Elég nevetséges feltételezés.

- Majd meglátjuk.

- Meg bizony.

1965. február 19.