[ soukoku novellák ]

[ megérte ] 2.

Huszonkét évesek lehettek, mikor egyik reggel Chuuya egy hotelszobában ébredt fel irdatlan fejfájással és annyira bizsergetően égett alsó tájékkal, hogy úgy érezte felülni se tudna tőle.
Kielégült sóhajt hallatott.
Elgondolkozott azon, hogy vajon ki lehet ez a szexisten akivel összefeküdt; még sosem érezte magát ennyire kiszolgálva.
Ahogy viszont megfordulva felismerte az angyalként pihegő csukott szemű barna hajút, kiesett az ágyból; egyéjszakása azonnal felriadt a puffanásra.
Dazai pár másodperc néma csönd után olyan önkívületi állapotba került mint mikor gyerekek voltak. Chuuya úgy érezte semmit sem változtak.
- Nem vonzódom férfiakhoz! Főleg nem egy ilyen undormányhoz, amilyen te vagy...hányok tőled...
- NEM ÉN ERŐLTETTELEK A SEGGEMBE, SEGGARC! - üvöltött vissza neki a vörös hajú felállva a földről, egy kést megragadva és neki repítve a barna hajúnak - a másik nem hajolt el a támadástól; a penge felsértette a fülét ahogy a falba csapódott.
- Még ilyen helyzetben sem tudsz megölni - Dazai köpte a szavakat - Rég halott lehetnék már, ha végre békén hagynál. Vagy hajlandó lennél jól célozni. Vagy ha ha megtalálnám végre a lélektársam aki meghal velem- aki egy nő.
Chuuya elfordulva öltözött; nem akarta hogy a másik könnyezve lássa.
Szélsebesen kapta fel a nadrágját és az ingét, majd többi ruháját a kezébe kapva kirohant.
Aznap éjszaka órákig a falat bámulva életében először gondolt igazán öngyilkosságra.
Mi van, ha Dazai valóban a lélektársa? Ennyi jó érzés sose volt benne egy egyéjszakás után.
A közelsége és a tudtat, hogy mellette kelt, úgy hatott rá mintha a benne lévő ürességet kitöltötték volna - nem olyan volt mint a többi.
De Dazai undorodott a férfiaktól - hiába érintette meg őt megszámlálhatatlan alkalommal - a vörös hajú elrettent a feltételezett undortól amit Dazai érezhetett azután.
A főnöke évekkel ezelőtti mondata hirtelen az agyába villant.
Bármitől és bárkitől megvédjük a lélektársunkat - még ha önmagukról vagy magunkról is van szó.
A mondatnak semmi értelme nem volt.

Huszonhat évesek lehettek, mikor Chuuya a folyópartra ment ki munka után, egy üveg bor társaságában.
Kevesebb dolga volt egy ideje; emiatt a magányára is többet gondolt.
Túl sok dolog történt az évek során ahhoz, hogy gyötörje magát rajta.
Most viszont gondolatai elkalandoztak.
Yokohamát sokadjára mentették meg már; a hivatása fontosabb volt számára, mint a lélektárs megtalálása...sokszor úgy vélte, hogy valójában nincs is neki (vagy a sors homofób volt és nőt szánt neki, abból pedig nem kért).
A környezete sem volt sikeres ezzel kapcsolatban.
Akutagawa a zuhanyt többre tartotta mint magát a lélektárs kérdését.
Sokan a képességüket tartották annak.
Ane-san lélektársa is halott volt és láthatóan bele törődött.
Hirotsu megölte a sajátját.
Talán jobb is, ha nincs?
A víz tükrében önmagát pásztázva derengett egy darabig, míg egy test el nem torzította a tükörképét.
A barna kabátot és a lebegő kötések összképét épp hogy felismerte, először egy nagyobb halnak is nézhette volna.
A folyó gyors iramában nehezen követte a tekintetével az expartnerét.
- Fulladj meg! - jelentette ki Chuuya fennhangon és büszkén, ám minél tovább teltek a másodpercek, hirtelen elviselhetetlen fájdalom és pánik és üresség tört rá, ami miatt a bor is kiesett a kezéből és lábai megint önként cselekedtek.
Kabátját és kalapját levéve ugrott a jéghideg vízbe - a gravitációval süvített a folyóban, Dazai kabátjába épp hogy két ujjal kapaszkodott meg - a parton levegőért kapkodott.
Várta hogy a másik megmozduljon.
Talán rá is üvöltött miközben arcon vágta.
Ahogy az ujját Dazai orra elé emelte, a vér is megfagyott benne - nem lélegzett.
Akkor nyújtott elsősegélynyútást utoljára, mikor a jogosítványát csinálta meg - Kouyou ragaszkodott ehhez és az ő szavát bizony nem lehetett megtagadni.
Orvos nélkül kockázatos volt ugyan, de nem érdekelte a szájból szájba lélegeztetés sem - csak újra a másik idegesítő, nyugodt hangját, a hülye monológjait akarta hallani és az irritálóan mély szemeibe akart belemerülni, azt akarta hogy a másik legyen az első dolog amire a képessége használata alatt és után gondol, illetve lát először, akarta őt a jövőben hogy éljen és az idióta nyomozóirodában érjen el sikereket, a csillagokat is neki akarta, elege volt a boldogtalanságból amibe merültek, és végsősorban magát féltette: nem akart egy Dazai nélküli világban élni.
A másik fele pusztulna el vele.
Ahogy ezt realizálta, könnyek gyűltek a szemébe és megpróbálta kizárni a gondolatait.
Chuuyanak elveszett az időérzéke.
Minden másodperc órának tűnt míg egyszercsak Dazai lélegezni kezdett; hörögve fordult oldalára és sok vizet öklendezett fel; a dolog hamar hányásba fordult, Chuuya pedig lihegve eldőlt mellette, kezébe temetve az arcát.
A vörös hajú némán sírt a megkönnyebbüléstől, nem mert a másikra nézni.
Azonban Dazai őt nézte.
Az időérzék tényleg elhagyta őket.
Dazai még párszor felköhögött és ajkai lilák voltak és láthatóan vacogtak a fogai.
Legalább 10 percig voltak így.
Felnevetett. Ugyan elég szánalmasan, de a heherészést kilehetett venni.
Chuuya óvatosan ráemelte a tekintetét.
- Sok dolog történt az utóbbi években - a barna hajú hangja nyugodt volt, a nap délutáni sugarai az arcán pihentek és a szempilláit árnyékolták - De te semmit sem változtál.
Hiába volt az arca gyűrött és halálcsókolta, Chuuya számára még mindig gyönyörűnek hatott.
- Dugulj el. Sajnos te sem változtál.
Ha valaki kívülről nézte volna őket, azt hitte volna hogy telepatikusan kommunikálnak éppen, úgy néztek farkasszemet.
Végül Dazai az égre emelte a tekintetét, ahogy a másik beletörődően megszakította a pillanatukat és a két lábára állt.
- Mondd Chuuya... - a vörös hajú távozni készült és meglepődve toppant meg - Mit éreztél akkor, mikor rájöttél arra hogy én vagyok a lélektársad?
Dazai csak a nevetését hallhatta, de a könnyeket nem látta a másik arcán újból patakokban folyni.
- Ne szórakozz velem. Túl sok vizet nyeltél - vette Chuuya sietősebbre fogta a tempóját.
- Számomra is szörnyű volt - ignorálta a választ a kötszeres - Főleg 15 évesen. 8 évig tagadtam meg magam tőled...
Chuuya megint arcához kapta a kezét és hátrafordult; megállt.
Csodálkozva nézett vissza a másikra; nem érdekelte már az sem hogy minden méltósága elúszott a folyó sodrásával.
- De tudod...- folytatta Dazai - Bármitől és bárkitől megvédjük a lélektársunkat - még ha önmagukról vagy magunkról is van szó.
A kék szemű a földre rogyott, levegőt venni is elfelejtett.
- Honnan...
Dazai óvatosan a szemébe nézett ahogy feltérdelt felé fordulva.
Válaszolnia se kellett, bár Chuuyának volt egy pár kérdése.
- Te végig magadtól védtél... - suttogott Chuuya, Dazai pedig szeretettel mosolygott rá.
- Nem hittem el. Reméltem, hogy találsz valakit aki nem csak rombol téged, vagy aki egészséges módon szeret téged. Hogy jobb embert szán neked az élet. Vagy hogy végleg meggyűlölsz. Bár az lehetetlen küldetés - kuncogott, barna szemei mégis szokásos ürességet sugároztak - Sok nő próbálta már.
Eközben a vörös hajú erőt vett a lábain és egy pillanatra otthagyta társát.
- Tch - ért vissza kicsit jobban önmagaként fél perc múlva száraz kabátját Dazaira bugyolálva, aki még mindig láthatóan fázott - Egy érzelmi csőcselék vagy. Sok nő próbálta, mi? Majd hozd vissza a kabátom, nálam lesz a tied, megszárítom és kimosom, mert tiszta redva. Világos?
Chuuya választ nem kapva kínosan megveregette Dazai vállát, aki csak hideg tenyerébe fogta a csuklóját ahogy távozni készült.
- Kísérj haza.
A vörös hajú nem hitte el a szavakat.
- Miért tenném? Lábra tudsz állni.
A barna hajú lehunyta a szemeit.
- Nincs okod segíteni rajtam, de szükségem van rád. Hamár sosem halhatok meg míg veled egy életben tartózkodom, had kapjak normális megmentést.
Chuuya még mindig értetlenül fürkészte a szövegelő barna hajút, majd kinyújtotta felé a kezét.
- Azt mondod: védjelek meg önmagadtól? Megmentettem a tested; mentsem meg a lelked is?
Dazai összekulcsolta az ujjaikat; a mellkasukban bizsergető, boldog érzés keringett és a szívük hevesen dobogott.
- Csak te vagy képes rá. Elvégre...
Dazai felállt és közelebb hajolt a másikhoz - Elméletileg egy a lelkünk. De ha bennem nincs a sajátom...hol lehet?
Chuuya sok dologra ráébredt, ahogy az üres szemekbe meredt.
- Eddig mindig csak tovább kínoztalak, de sosem segítettem. Talán elvettem a lelkedet is - suttogott maga elé - Így már végleg a felelősségem vagy, ugye?
Dazai beleszédült a fejrázásba.
- Nem. Segítséget sem érdemeltem azután, ahogy elüldözni próbáltalak. Most sem érdemlem meg. Kutyaként bántam veled.
- Mert te a érzelmileg a legdefektesebb ember vagy a földön, Dazai! - Chuuya szinte már kiabált dühében, kétségbeesetten nézett a mellettük fodrozódó hullámokra - Végig tudtad mi a helyzet, ennek ellenére is kínoztál minket? Tényleg nincs lelked.
- Látod? - mosolygott keserédesen a barna, kinyújtva rongyos, laza kötésekkel körbelógatott karját- És még vissza sem kértem tőled. Anélkül kedves vagyok, hogy lelkem lenne. Azzal, aki elvette.
A kék szemű kivörösödött - hogy inkább dühtől vagy zavartól, nem tudni.
Dazai a földön találta magát, az expartnerével maga felett.
Elugorhatott volna, de nem tette.
- Ne te beszélj itt kedvességről! Fogd be a faszlesődet most és figyelj rám.
Leszek olyan kedves, hogy most hazakísérlek. És mire az évnek vége lesz, lesz lelked is - Chuuya hangja megcsuklott az utolsó mondatnál.
- Miért gondolod, hogy lehet nekem valaha is? - vágott közbe Dazai.
Egy darabig a vörös hajú csöndben maradt.
- Tévedsz abban, hogy eddig sem volt. Ha bennem lenne a tiéd is, egésznek érezném magam. De nézz rám - mutatott Chuuya magára - Nem egyértelmű mennyire szükségem van a lélektársamra?
A szavak sokáig csengettek a fülükben.
Chuuya ezerszer megbánta másodpercenként, hogy ez a gondolat kibukott a száján.
Mintha nem is ő mondta volna.
- Akkor neked is szükséged lenne rám? - Dazai elvigyorodott - Érdekes.
- Azért így nem tennél nekem hosszútávon sok jót - Chuuya elhúzta a száját - Kihozzuk belőled a pozitív érzéseket. Ha kell, kirúgdosom belőled őket. Többet nem maradsz így.
- Ennyire elhatároztad? - közelebb húzta magához Chuuya fejét, a mosolya lebilincselő volt - Kedves tőled, de a rúgdosás nem fog segíteni, annál gyengédebb kell...
- Felejtsd el, hogy most megcsókolhatsz - húzta ki magát az érintésből Chuuya - Hányásszagod van.
- Pedig lehet, hogy gyógyítana - egy hirtelen köhögőroham szakította félbe Dazai flörtölését.
Chuuya mosolyogva felhúzta a szemöldökét.
- Agyatlan. Inkább segíts az egyébként is nehéz dolgomon és bízz a módszereimben. Menjünk.
Dazai felült a földön.
Chuuya egy anyátlan gyereket látott benne ahogy elnézte. Valakit, akiben a normális érzelmek sosem fejlődtek ki.
- Megfogod a kezem, Chuuya?
A vörös hajú egy áramütés-szerű erőt érzett, ahogy a másik ujjai az övére kulcsolódtak.
- Megfogom - morgott az alacsonyabb ahogy a magasabb fölé tornyosult.
- És soha nem engeded el, ugye?
Az alacsonyabb utálta az átvitt fogalmakat, de már hozzászokott a másik beszédstílusához - ami elég sokat fejlődött pozitív irányban az évek során.
Sok dolgot akart Chuuya akkor mondani.
Hogy a másik úgyis elfogja engedni. Hogy a másiknak ez nem lehet ilyen fontos.
De végül két szó fért ki az ajkain.
- Nem fogom.
Dazai vigyorgott.
- Ha nem engeded el, megkérem a tiédet.
- Hogyne - Chuuya hangja keserédes volt ahogy maga elé meredt - Hiszem ha látom. Na, menjünk.

××××

36 évesek lehettek, mikor mezítláb sétáltak a tengerparton egy stresszes nap után - amiért mégis hálát adtak, mert egy ideje nem volt semmilyen probléma a városban.
A naplemente fényében megcsillant Chuuya gyűrűje - 2 hónapja jártak már jegyben és az ezzel kapcsolatos papírmunkák közepében lubickoltak.
Sokat változtak 10 év alatt.
Dazai kitárta a karjait ahogy a tenger felé fordult; egy ideje már nem hordta a kötéseit.
Chuuya elnevette magát ahogy egy felé mászó rák miatt a barna ijedten ugrott félre.
A vörös hajú időtlen idők óta először kapott egy kis időt gondolkodni ahogy Dazait nézte.
A barna hajú csak egyszer próbálkozott öngyilkossággal (de ez valljuk be egy csodának számított) azután hogy összeálltak; hogy a realitás talaján maradjunk, az első három évük részben maga volt a kénköves pokol, minden kezelési kísérlet és nagyobb veszekedés tányérdobálással végződött.
Mégis, az összes (akár békülős, akár extrém, akár érzéki) szex, csók meg nyugodt pillanat kárpótolta őket és egy idő után türelmet és ragaszkodást vert beléjük.
Megérte ez a sok év nekik, ugye?
- Tartsunk már a nászéjszakánál - rántotta ki Dazai elégedetlenkedése a gondolataiból - Miért kell ennyi papírmunka? Én erre nem számítottam. És Kunikida-kun sem csinálja meg nekem.
- Felőlem az eljegyzést is bonthatod - Chuuya incselkedve piszkálta a gyűrűs ujját - Úgy tűnik nem fontoltad meg a döntést eléggé, Osamu. Nem az én hibám hogy elfogadtam a gyűrűt...hisz olyan szép.
Dazai lassan odament hozzá, és megragadva a derekát közel húzta magához.
- Huszonegy éved volt megszabadulni tőlem. Az pedig a te hibád, hogy még mindig itt vagy.
- Hivatalosan is egy idióta vagyok, hogy nem tettem semmit - lábujjhegyre emelkedve kisöpört egy barna tincset a másik boldog tekintetéből - Életem legrosszabb döntései mind hozzád fűződtek. De mégis...talán azok a legjobbak visszanézve.
Dazai őszinte, kerek és kérdő tekintete összezavarta Chuuya-t.
- Azt mondod megérte szenvedned velem tizenöt éves korunk óta?
- egy kis idő után, miután kimondta kuncogni kezdett - Végülis, sokat fizettem a gyűrűkért. Neked határozottan megérte. Kifizetheted belőle a válópert később.
Chuuya talán még öt évvel ezelőtt is ütött volna ezért a beszólásért.
De most, ahogy Dazai egészséges tekintetében fürdött a sajátja, a világ összes nyugalma simította a talpát a délutáni nap melegében sütkérező homokkal együtt és halkan felnevetett.
Egy kicsivel hátrébb lépett.
- Komolyan kérdezed hogy megérte-e?
A tizenöt éves Dazai üres, barna szemei és a testeiken lévő durva hegek néha még mindig a múlt szomorú árnyékaként kísértették őket; a barna hajú terrorjában eltelt évek keményebb pillanataikban élénkebb emlékekként nehezedtek Chuuya vállára.
A sérült, fiatal énjeik sértettsége és dühe a világ és egymás felé rengetegszer visszaütött még az utóbbi 5 évben is.
Mindennek ellenére, a kék szemű most felszabadultan felnevetett és egy - a két hónappal ezelőttitől nem különböző - igennel tapadt a másik ajkaira, aki csak megrészegülten kacagott bele a csókba.

Igen.
Így, huszonegy évvel később, a boldog Dazai Osamu karjaiból visszatekintve Nakahara Chuuya számára minden szenvedés megérte.