[ soukoku novellák ]

[ viszlát ]

Drága Nakahara Chuuya!

Rengeteget gondolkoztam azon, hogy megírjam e ezt a levelet neked.
Minden egyes kérdésedre választ fogok adni most, ami eszedbe jut. Hisz tudod, mennyire ismerlek.
A főkérdés: Miért?
Ez a miért természetesen nem csak egy okkal kapcsolatban vetődik fel az agyadban.
Nagyon sok az alkérdés és egyszerre rohanják meg a lelkedet és az elmédet, épp hogy fel nem robbantják azt az apró testedet.
Ilyen alkérdés az is, hogy ez a levél miért pont hajnali háromkor kerül be a postaládádba, és hogy miért pont neked írom az egyetlen búcsúlevelet
Miért pont a te szívedet töröm össze "azután a sok lány után" (amiben az a mulatságos, hogy azok a lányok pont az én szívemet törték össze miután elutasították kettős öngyilkosságra való invitálásomat, na mindegy...), miért pont téged ríkatlak meg.
Valóban, most is kicsit elfacsarja a szívemet a gondolat, hogy épp a papírlap felett bőgsz. Ne tagadd, tudom. Ott állok mögötted.
Nem tudsz megérinteni, nem hallod mit mondok, nem érzed az ottlétemet, de ott vagyok.
Tudom, hogy épp a könnyeiddel küszködsz és káromkodsz.
Minden erőddel azon vagy, hogy ne gyűrd össze a papírt majd dobd ki a kukába.
No, de akkor haladok a válaszadással, elvégre sürget az idő!
A levél okkal kerül be hajnal háromkor a postaládádba.
A hármas számnak rengeteg jelentése van veled kapcsolatban.
Aznap este három pohár vodka elég volt ahhoz, hogy az ölemben táncolj.
Még három, hogy a karjaimban sírj.
És még három, hogy újra nekem ugorj, de már ruhák nélkül.
Nekem még kétszer három kellett ahhoz, hogy viszonozni tudjam a löketedet.
Belemagyarázás, mi?
Az is belemagyarázás, hogy állandóan ellent álltál az érzéseidnek.
Mikor törődtél velem, azzal magyaráztad ami épp kapóra jött.
"Munka...blablabla....irritáló idióta....blablabla....szuicíd kötszerpazarló....blablablablablaah"
Mosolygok most.
Akár hiszed, akár nem, én undorítóbb módokon tagadtam meg magamtól azt, hogy törődjek veled.
A világ utolsó senkijének is hajlandó voltam elhordani téged, csak hogy tagadjam amit "érzek" irántad.
Sosem fogadtam el, hogy kötődöm hozzád.
Undor fogott el a gondolattól, hogy józanul egy saját nememből tartozó emberrek csináljam, undorodom a toxikus férfiasságtól; ugyan rád sosem gondoltam férfiként, még akkor is, ha pontosan tudom mi van a lábad között.
Várj még, könyörgöm!
Mielőtt kidobod a papírkát, kérlek, emészd meg a szavaimat kicsit.
Szerettem azt a szenvedélyes tekinteted, mert a nőktől sosem kaptam ilyen dózisban.
Idegesített is a gondolat, nehogy azt hidd.
Hogy mikor gyönyörű nőkkel feküdtem egy ágyban, az idegesítő szemeid lebegtek előttem; elég merevedéshervasztó gondolat lett volna, ha normális vagyok.
De nem vagyok normális.
Még csak szexuális beállítottság elutasítására sem tudom fogni azt, ami bennem tombolt.
Verbálisan bántalmaztalak bármikor volt lehetőségem rá, élveztem hogy tönkreteszlek, hogy az irányításom alatt vagy, hogy kezelhetlek a kutyámként ha az nekem jól esik.
Élveztem, de az mégis mindig jobb volt, mikor nem az egómat pátyolgattam ilyen módszerekkel és inkább fizikailag okoztam olyan örömöket magunknak, amiket te szenvedéllyel jutalmaztál.
Visszagondolva egyáltalán nem érte meg, hogy így bántam veled.
Nem vagyok könnyebb tőle, még mindig vágyom arra hogy többet köthessek ki veled egy ágyban ahogy arra is, hogy visszamehessünk az időben akkorra, mikor Mori próbált összeboronálni minket.
Akkoriban mindennap egymás elől szívtuk el az oxigént, állandóan cukkoltalak és élveztük a gyilkolást.
Ezt - mint a levélben elhangzott dolgok 10000%-át - sosem mondanám ki hangosan neked élőben, de életem egyik legjobb időszaka volt az, mikor még Mori nem kiiktatni próbált engem és veled dolgozhattam.
Miután az Akutagawa és Atsushi párosába fektettem a legtöbb energiámat, rájöttem arra mit érezhetett a főnök mikor minket nézett.
Kiegészítettük egymást az erőnkkel, bár a valóságban egyáltalán nem voltunk egymásnak valóak.
Utálom magamat hibáztatni helyetted, de ez valóban az én hibám volt.
Nem csak azért, mert nem tűrtem el a gyerekes hülyeségeid, hanem azért is mert tudtam, hogy így fog végződni.
Tudtam, hogy egyszer búcsúlevelet fogsz visszaolvasni tőlem mikor már túl késő lesz.
Mindent mindig előre tudtam, tudod?
Ezt annyira meguntam egy idő után.
Mindig tudni azt, hogy mikor mi fog történni olyan, mintha lespoilereznék neked a filmet.
Mikor lefeküdtünk, az volt az egyetlen dolog ami végre először meglepett.
Amennyire kiszámítható vagy számomra, annyira nem ismerem az érzelmeid mint a szenvedélyed határait; sosem ismertem az ilyen érzelmeket, így nagyon sokáig féltem tőled.
Mostmár végre bevallhatom.
Utáljuk azt, amitől félünk.
Gyűlöltelek mert...féltem tőled és attól hogy...
Áh, el ne hidd hogy én most itt érzelmeskedni fogok veled ennél is jobban.
Az egóm még utólag sem engedi ezt.
A lényeg az, hogy megleptél egy pár dologgal az évek során.
Most 22 éves vagy, 15 éves voltál mikor először találkoztunk.
Ugye te sem hiszed el, hogy hét évem ment rád a szánalmas "életemből"?
Igen, hét.
Akár hiszed, akár nem, miután elmentem a maffiától azután is rengeteget gondoltam rád.
Remélem megbocsátod azt nekem, hogy ettől még jobban gyűlöltelek.
Az összes alkérdésre válaszoltam most, ugye érted már?
Folytassuk a miérteket.
Miért vagyok ilyen biztos abban, hogy most tényleg sikerült?
Alapkérdés: Hiszel a sorsban?
Én hiszek.
Hiszek abban, hogy okkal nem sikerültek eddig a kísérleteim.
Talán az ég próbál jelezni nekem, hogy az kékje okkal olyan színű, mint a szemed.
Talán írnom kellett egy levelet neked, mert búcsú nélkül nem hagyhatom itt ezt a kegyetlen világot.
Fyodor Dostoyevsky szerint a bűn és a bűnhődés kéz a kézben jár.
Mondd, bűn az öngyilkosság?
Ha bűn, akkor a sors létezik, és bűnhődést követel.
Ha az a bűnhődésem, hogy a halálomon át is hallom a szenvedésedet, minden árnyalatát megélem majd a vétkemnek.
Viszont! Ha a sorsom az öngyilkosság, akkor a sorsom maga a bűn, tehát nem kell bűnhődnöm.
Talán megúszom, de akármelyik is a végkimenetel, egy bocsánatkéréssel minimum tartozom neked az összes ellened elkövetett bárgyú szivatás miatt, amit csak azért nem adtál nekem vissza, mert túlságosan szerettél engem.
Egy szörnyű embert szerettél Chuuya, érted?
Ugye örülsz, hogy végre minden tisztázódik és megszabadulsz tőlem?
Mondd...
Te is tudtad azt amit én?
Hogy minket csak a halál választ el egymástól?
Csak a halál választ el minket Chuuya.
A halál és én, aki magához csalogatja a halált.
Te tudsz élni nélkülem, mert tudsz élni, én viszont nem tudok élni nélküled, mert eleve sosem éltem.
Különös, ugye?
Egy szellemet szeretni fájdalom, viszont egy embert szeretni szellemként még rosszabb.
Fogalmad sincs, mi van a fejemben, mi hozott engem egy olyan útra amire nem akartam rálépni.
Egy utam lehettél volna.
Ha az első találkozásunknak nem úgy indulok neki, hogy azonnal tagadni kezdem fiatal idiótaként azt ami bennem van, több dolgot értenél meg rólam most.
Bonyolult filozófiája van a világnak, miközben az érzelmek még ennél is kézzel foghatatlanabbak és kifejezhetetlenebbek.
Azt mondta Mori, hogy sokra viszem majd az életben, hisz ravasz és tehetséges vagyok de...
Mégis mit ért az én előrelátó, stratéga és pragmatikus gondolkodásmódom, ha egyetlen kedves szót nem tudtam odaköpni neked miközben odavoltam érted?
Semmit.
Nem ért semmit az, hogy én megszülettem, Chuuya.
És a legrosszabb része ennek az, hogy én nem hagytam, hogy érjen valamit.
Mikor az élet téged adott a karjaimba, nem kapaszkodtam beléd, ellöktelek részeg prostituáltakért és felesleges világi gondolatokért.
Sokszor voltam az utóbbi időben a parkban: az emberek láthatóan szeretik egymást; csókolóznak, a gyerekükkel játszanak, egymást szivatják, együtt isznak, társasággal vandálkodnak.
Elgondolkoztam azon, hogy tudom e mi az a szeretet és értem e valójában azt, hogy mi folyik körülöttem.
Odasaku és Ango sokat tett azért, hogy megértsem az emberség és a baráti szeretet fogalmát; de ki felelt azért a részemért, ami a lelkemből akart üvöltve kiszakadni és a folyóba vetni magát a szerelem miatt?
Próbáltalak ekkor is kiverni a fejemből (mint máskor sok féleképpen, ha érted mire gondolok), de kétségtelenül te vagy a felelős ezért a részemért.
Újabb ok, amiért sokáig haragudtam rád.
Kicsit még most is.
De így valamennyivel könnyebben halok meg; megszűnik ez az érzés, megszűnsz te is, remélhetőleg többet nem gondolok rád.
Nem kell bánkódnom azért, mert nem hagytam hogy okom lehessél az életre.
Chuuya, ha egyszer találkozunk a (remélhetőeg nem létező) túlvilágon, mondd el nekem milyen érzelmek alapján élni.
Üljünk majd le pár pohár vodkára; te fokozatosan leguríthatnál 3 x 3 pohárral, míg én még plusz 2 x 3 pohárral könnyítenék magamon.
Hamar túlesnénk az első kilencen, hogy rögtön a tárgyra térjünk; ha esetleg mégis lassabban ütne be az első hat pohár, talán én is sírnék neked egy sort.
Igaz, nem tudok sírni, de kiadhatnám 22 év fájdalmát.
Lehet tudnék egy nagyot üvölteni.
Egyszerre búcsúznék el az egész világtól, mondanám meg neki hogy sajnálom hogy ennyire utáltuk egymást, hogy ennyire gyenge voltam,
és hogy ennyire nem tudtam szeretni őt.
Aztán kioktatna, hogy üvölteni sem kell, hisz számára még némán is hangosabb vagyok egy levegővételnél, hangosabb vagyok egy vízesésnél, hangosabb az üres halálsikolyom a vonat fékezésénél és mélyebb a basszusom egy szívdobbanásnál.
Igazából ezt a leírást átgondolva lehet, hogy téged kevernélek össze a világgal, mert túl részeg lennék.
Tudod, Chuuya, ha most is így van - és a világgal keverlek össze -, ideje elbúcsúznom a tőled inkább normális hangerőn, elvégre hamar beüt a méreg, fogy az időm, neked pedig tengernyi van, hogy feldolgozd azt, amit veled tettem.

Viszlát!

Utóirat: Egyszer vettem neked egy vörösbort, még mindig ott van a lakásomban. Drága volt, ne hagyd hogy kárba menjen.

Chuuya erőtlenül tette oldalra a levelet miközben az ablakon meredt ki ölbetett kezekkel.
Már pirkadt odakint; a nagy ablakok miatt nem hagyta el egyedül az időérzéke.
Az órák lassan teltek, a másikat életben tartó gépek összes pittyogásáért hálát adott.
A levél minden szavát nyugtatóan kísérték a a barna szemű szívdobbanásainak jelzései; Chuuya könnyei végre valahára nem velük egy ritmusban potyogtak.
A vörös hajú sóhajtott, majd csupasz ujjaival végigszántott a barna hajtincseken és teljesen beléjük feledkezett; ujjbegyei néha hozzáértek a sápadt porcelánbőrhöz, de most nem zavarta őt ez.
A barna hajú emelkedő mellkasa és az orrára tett maszk párásodása három óra után végre megnyugtatta őt, majd kicsit eldőlt a széken a támlán kopogtatva az ujjait.
Negyvennyolc órát nem aludt emiatt az idióta miatt; a pár órás gyomormosás alatt sem tudott fél órát pihenni, mikor mellette ült az idegességtől nem tudott elaludni mikor meg tőle távol volt, azért bámulta mereven a plafont.
A levelet még utoljára magához ölelte miközben a takaró alatt óvatosan Dazai kezéhez érintette a sajátját és megszorította azt.
Mintha egy pillanatra a másik visszaszorította volna; tudta hogy beképzeli, de fáradtan elmosolyodott és lehunyva a szemét hátradőlt.
Végre nyugalom van, mert a "viszlát" helyett egy "új kezdet" van valójában sorsuk papírjára írva.
Tanakodni kezdett, majd őt is elnyomta álom miután eldöntötte mit kezdenek a borral ha felépül a társa...