[ soukoku novellák ]

[ gyönyörű vagy, fyodor dostoyevsky... ]

[a/n] fyodor dostoyevsky fanfiction;
mint minden zseni kitalálhatta, ez nem soukoku, ez kifejezetten a karakternek szól; a szemszög az akit szeretnél beleképzelni.
Jó olvasást, remélem tetszeni fog
(a elejére belinkelt zene és az írás végén található videó a két inspiráló)!

Gyönyörű vagy.
A fehér ruhád még fél óra után mocskos emberekkel körbevéve, vérben szutyokban is tiszta.
A szél lebegteti a kabátod, a tincseid vadul kapkodnak a homlokodon.
A szemed villog, a tekinteted eszelős, a nevetésed ijesztő, mégis nem tudok mást mondani rád.
Nem emberként vagy gyönyörű.
Egy gyilkos vagy. Túl sok vér tapad a kezedhez, túl sok halott kapkod utánad a pokol tüzéből hogy magához rántson és bosszút álhasson.
Eddig tudtam hogy gyilkosok vagyunk. Nem érdekel.
Minden embernek pusztulnia kell és mi ezt a feladatot a vállunkra vesszük.
Éreznem kéne a súlyát a tetteinknek?
Nem érzem.
Változást akarunk a világban; egy szebb jövőt, egy tiszta jövőt.
Legalábbis ezt mondod te.
Hogy a mocskos bűnözők akik neked dolgoznak, igazán értik e az elveidet, a gondolkodásmódodat, kétlem.
Valószínűleg mindnek vége amint eléred amit akarsz.
Beletartozom ezekbe az emberekbe tudod...csettintésedre hajlandó lettem volna eddig meghalni de...
De ahogy most fürdök a jelenésedben, nem akarok meghalni.
A képességed kivált belőled, lila tükörképed mindenre kihat.
Tekinteted egy királyéhoz hasonlít, mintha a világot tartanád a kezedben.
Egyenlőre csak sakkfiguráid vannak, de ahogy ismerlek, pillanatokon belül a tied lesz a világ összes hatalma.
Az egész személyiséged a neon sötétlilához hasonlít.
Azt kívánom, bár elnyelne engem is az egész szín, megakarok fulladni benne, elvakított, lemosta rólam a mocskomat, tisztává teszel, nem bírom, túl csodálatos érzés!
Ostoba voltam mielőtt találkoztunk.
Nem tudtam milyen tisztaságot megtartva gyilkolni, milyen igazi igazságot teremteni, milyen egy bűnt elkövetni úgy hogy mit cselekszel vele.
Lila szemeid összeszűkülnek ahogy a  magabiztos mosoly miatt ajkaid szétnyílnak és villannak fehér fogaid.
Már elfogadtam hogy a pokolra jutok.
Bűnös vagyok, és mocskos.
A fényedet el nem érhetem.
Ember vagy te egyáltalán?
Porcelánbőröd hibátlan.
Nem. Nem lehetsz ember.
Egy Isten vagy.
Egy Isten, aki egyszer igazságot fog teremteni, aki eltisztítja a bűnösöket, aki Mennyországot csinál a földi Pokolból, aki új világot hoz létre; erre születtél, egyedül kell uralkodnod a világon.
Sosem tűnsz magányosnak.
Elszigetelt vagy, mégis olyan mintha az éles eszed lenne a legjobb társaságod.
Túlságosan zseniális vagy.
Tudod, én nem születtem zseninek.
Én arra születtem, hogy olyan embereket kövessek amilyen te vagy.
Bármilyen jelentéktelen is vagyok, bármilyen bűnös, bármennyire beletörődtem a sorsomba, most emészt a bűntudat, emészt az ostobaságom.
A képességeddel kéz a kézben jártok.
Talán miatta sem vagy még magányos?
Látható, hogy mennyit szenvedtél.
Minden zseniális ember szenved.
Minden isten elhagyja a földet, mielőtt rendet teremthetne.
De tudod mit? Tudom hogy te nem fogod.
A saját világod rabja vagy és minden álmod hogy a valóságot is azzá változtasd.
Nincsenek normális emberi vágyaid...
Hozzád akarok érni.
Elakarom érni ezt a fényt, amiben ringatod magad, amiben tiszta maradsz az idők végezetéig.
Ilyen tiszta akarok maradni minden gyilkosság után, szeretnék vakon szeretni valamit.
Légy ez a valami.
Légy a tárgyam, amit szerethetek.
Légy az Istenem.
Ránts ki a végzetemből, írd át nekem, tegyél az angyaloddá, őröddé, fürdess meg a megújulásomban.
Túlságosan elmerengtem rajtad; csodálatos hangod hoz vissza a valóságba.
– Tetszik amit látsz?
Tudom hogy nekem szólsz.
Hullákon taposol, palástként lóg rajtad sötét köpenyed. Felém lépsz magabiztos léptekkel.
Az aurád lilává válik ahogy a képességed újra eggyé válik veled, a szemed be is csukod abban a pillanatban, majd újra rám emeled a tekinteted.
Nem esek zavarba, farkasszemet nézünk.
Mosolyogsz.
Látod, hogy nem válaszolok, de mielőtt visszafordulnál, összeszedem a hangom és nehezen, de kiartikulálom amit mondani szeretnék.
– Te vagy Isten.
Tovább sétálsz.
– Különleges vagyok, így dönthetek életről és halálról. Így teremthetek egy jobb világot.
Kuncogsz.
– Még ennél is több vagy, Mester – hiába suttogok, meghallod még öt lépés távolságról is.
Az arcodra fagy a mámorod.
A hangod már nem gúnyos, komoly, talán kicsit meg is akad.
– Mondd...bűnösnek tartod magadat?
Aprót bólintok, meglepődök.
Tudsz te így is beszélni?
– Így nem tudok melletted maradni, bármennyire is szeretnék – visszhangzik megerősödött hangom a nagy teremben.
Az egész káosz, amit kevertél olyan mintha megszűnt volna körülöttünk.
Csak te és én.
Akármit mondasz, csak Istenként tudok rád gondolni.
– Sajnálom – fejed félrefordítod.
Teszel felém két lépést.
Majd megint kettőt.
Egy haldokló feljajdul a talpad alatt.
– Mi a bűnöd?
– Melyikkel kezdjem? – összekapom magam és kihúzom a hátam.
Lehajolsz hozzám.
– Tisztításra vágysz? – a mosolyod egy pszihopatáé.
– Minden zsigeremben – nyalom meg a felső ajkam.
Körözöl körülöttem.
Véres, fehér csizmád kopog; minden rezdülésed megforgatja a világomat.
– Hunyd le a szemed.
Szemhéjam elnehezedik; mosolygok és a szívem hevesen dobog.
– Ez csak csábítóbbá teszi, hogy kinyissam – morgok elégedetlenül.
– Akkor nyisd ki és bűnhődj szenvedve – hallom a hideg, kegyetlen hangodat, mire nem kibírva az érzelmeimet kinyitom látószerveimet.
A gyönyörű lila szempárod az enyémbe ivódik és a puha ujjaid a homlokomnak nyomódnak.
– Sajnálom, hogy nincs több hasznod... – suttogod, majd mielőtt megszűnne értelmetlen és szürke világom, elégedetten és szerelemmel tüzelve nyögök fel.
Gyönyörű vagy, Fyodor Dostoyevsky.