ᴬ ˢᵒʳˢ ᶠⁱⁿᵗᵒʳᵃ(Szünetel Kérdéses Időre)

7. Nem lehetek egy percre sem szomorú?

Miután végig néztem a házat vissza mentem a szobámba.
Leültem az ágyra és körbe néztem.
Szép volt, de hianyzott a sok kép az ágy fölötti falról.
-David!-kiabáltam.
-Baj van?-rohant fel a lépcsőn.
-Nem, nincs. Csak azt akartam kérdezni, hogy...
-Van-e a közelben olyan bolt ahol lehet nyomtattatni?-fejezte be a kérdésem. Rá mosolyogtam és bólintottam.
-Vegyél cipőt elkísérlek.-mondta, de már az előszobába igyekezett.
Lefutottam, majd felvettem a fekete sportcipőmet és mentünk is.
Hát igen. Attól, hogy ide járok szembe edzeni, még nem nagyon ismerem a környéket.

Amint oda értünk csatlakoztattam a telefonomat a nyomtatóhoz és egy mappányi képet kinyomtattam. Lehúztam a telefonomat és mentünk a kasszához. Kifizettem a közel 50 képet és elindultunk haza.
-Úristen! Hova kell neked ennyi kép?-kérdezte döbbenten David.
-Hát a másik szobámba tele van a fal az ágy fölött.-mondtam mosolyogva és eszembe jutott a szobám. A szobám ahol sírtam, nevettem és ébren töltöttem éjszakákat. Ahol biztonságban éreztem magam és ahol sose féltem attól, hogy bárki meghallaná a sírásomat. A vidám mosolyt ami eddig az arcomon virított leváltotta egy szomorúságról ordító félmosoly. És ez nem csak nekem, hanem David-nek is feltűnt.
-Mi a baj?-kérdezte és az arcomat fürkészte.
-Csak...-kezdtem és egy drámait sóhajtva folytattam-emlékek.
-Aha, én meg Donald Trump vagyok.-próbalt vidítani.
-Tényleg csak emlékek. Pontosabban rossz emlékek.-mondtam.
-Nem akarok régi sebeket feltépni, de...-állt meg egy pillanatra-ha el akarod valakinek mondani én itt vagyok.-küldött egy bíztató mosolyt.
-Hát..igazából, ha összetörtem vagy valami nagyobb sérelem ért, akkor mindíg ott adtam ki magamból mindent.-álltam meg és szembe fordrultam vele.-Ha azt éreztem sírtam, sőt akár még ordítottam is. Aztán röhögtem magamon, hogy milyen szánalmas vagyok.-indultam tovább.
-Nem vagy szánalmas!-szólt rám az ikrem.
-Nem, csak a négy falnak ordítok, mint a fába szorult féreg.-nevettem fel erőltetetten.
-Na jó, én ezt nem akarom tovább hallgatni. Fagyi?-kérdezte.
-Igeeeeeen!-keztem el ugrálni.
-Ne égess!-röhögött David.
-Hülye!-ütöttem vállba.

Mikor megláttuk a cukrászdát elkeztünk szaladni. David mögöttem futott és hirtelen elkapta a csuklóm. Vissza rántott és megölelt. Nem tudtam mire vélni, de nem is érdekelt.
Bementünk és nyitva maradt a szám.
-Jó estét! Mit adhatok?-kérdezte a hölgy kedvesen.
-Kehelyben szeretnék egy gombóc nutellát, egy pisztáciát és egy karamellát.-kértem aztan Davidre vártam.
-Először is jó estét! Másodszor pedig kettőt kérünk az előbb felsoroltakból.-mondta és kicsit meglepődhettem, mert David és a pult mögött álló hölgy kedvesen felnevetett.
Csak akkor eszmeltem fel, mikor David leült velem szemben.
-Itt vagyok.-ráztam meg a fejem.
-Azt látom!-röhögött David.
Meghoztak a fagyiinkat, majd megköszöntük. Elkezdtük enni és végig hülyéskedtünk.
Egy (szerintem) diák melós kb 15 éves srác jött oda. Barna szem, szinte már fekete haj, kedves mosoly. Telhesen fekete szett.
-Sziasztok! Ömm...nem szeretnék zavarni, de zárni akarnak.-mondta kedvesen.
-Szia! Ne haragudjatok, azonnal megyünk.-mondta David.
-Köszi!-mosolygott.
Elindultunk kifelé. Kiérve kisebb meglepetésként ért, hogy sötét van. Szokták mondani, hogy repül az idő ha jól mulatsz.
-Várjatok!-kiabáltak utánunk.
Egy emberként fordultunk meg David-del. A srác volt az, a kezében a pulcsimmal. Gratulálok Barbi. Miért nem tudsz oda figyelni?
-Sziasztok, megint!-vakarta meg a tarkóját zavarában.
-Szia!-köszöntünk egyszerre Daviddel.
-Ezt ott hagytad.-mondta és felém nyújtotta a pulcsimat.
-Köszönöm.-mosolyogtam kedvesen. Hirtelen a zsebébe nyúltam, hogy meg vannak-e a képek. Hál' isten meg voltak.
-Van kedved velünk jönni?-kérdezte David. Na ez se normális. Egy full idegen srácot elhívni. Hááát.....nem is tudom. Tény, hogy helyes és kedves, de. Mi? Hé hé hé! Nekem barátom van. Mikre gondolok.
-Nincs dolgom, szóval igen.-mosolyodott el.
-És...hogy hívnak?-kérdeztem hirtelen.
-Oh..bocsi. Elfelejtettem. Oliver Silverman. Titeket hogy hívnak?-szép neve van.
-David Hamingham!-nyújtott kezet David.
-Barbara Hamingham!-mondtam. David furcsán nézett, de valahogy nem érdekelt.
-Ikrek vagytok?-kérdezte. Mennyire hasonlítunk? Szőkés barna haj pipa, kék szem pipa, stílus pipa. Na jó nincs kérdés.
-Ennyire nyilván való?-csúszott ki a számon.
-Igen?-kérdezett vissza értetlenül.
-Bocsi, előbb beszélek mint gondolkozok.-mondtam és elkeztem a hajammal játszani.
-Semmi baj. Az öcsém ugyan ilyen.-mondta Oliver.
-Zavar hogyha Oli-nak hívlak?-kérdezte David.
-Nem. Az igazat megvallva meg tudnám folytani azt aki a teljes nevemen szólít.-Végre. Nem csak én vagyok így vele.
-És merre laktok?
-A kézicsarnokkal szemben.-válaszoltuk egyszerre.
-Ezt...fejezzétek be.-mondta Oli.-Ilyesztő, nagyon.-jelentette ki, mire felnevettünk.
-Te merre laksz?-kérdeztem.
-Szomszéd-mondta ezt az egy szót, de nem értettem először.
-Mi?-nézten rá-Jaaa!-esett le végül.-Hát akkor kedves szomszéd-kezdtem, de nem jutott eszembe semmi értelmes-semmi!-nyögtem ki.
-Ehez kéhész! Véhégehem vahan!-visítottak a fiúk.
Tettetett durcival keresztbe fontam a karom és 'sértődötten' előrébb mentem.
-Naaaa...de most miért vagy ilyen?-szaladt mellém Oli.
-Kiröhögtetek!-mondta és folytattam a 'durcázást'.
-Oli!-kiabálta David és mellénk kocogott.-Sportolsz valamit?-kérdezte. Szerintem ez hülye kérdés. Látszik rajta, hogy vagy kondiba jár vagy focizik.
-Aha.-válaszolt egyszerűen.
-Mit?-kérdeztem. Majd meg ölt a kíváncsiság, hogy tévedtem-e vagy nem.
-Kézi.-mondta egyszerűen. Én pedig leblokkolva álltam és figyeltem ahogy tovább mennek. Mikor feltűnt nekik, hogy megálltam vissza sétáltak. Teljesen meg semmisülten álltam.
-Kellemes csalódás-suttogtam megszeppenve magam elé.
-Miért?-kérdezte hirtelen Oli.
-Me...mert az..azt hittem ho...hogy-dadogtam össze-vissza és egy nagyot sóhajtva folytattam-hogy focizol.-hajtottam le a fejem.
-Miért fociznék? De várj ez miért ilyen nagy dolog?-kerdezte.
-Egy; azért mert olyan focis stílusod van, kettő; nem hittem volna, hogy te IS kézizel.-mondtam végre habogás nélkül.
-Ki kézizik még?
-Én-jelentettem ki és egy hatalmas mosoly ült az arcomra.-Kinél játszol?-kérdeztem.
-Nate Collins. Te?-érdeklődött.
-Szabolcs Winters-néztem rá.
Megtaláltuk a közös hangot a kézivel, szóval egészen hazáig ez volt a téma.
Végül valahogy haza keveredtünk.
-Akkor sziasztok!-intett Oli.
-Szia!-küldtem egy mosolyt.
-Csá!-intett vissza David, majd beléptünk a házba. Levettük a cipőket és felmentünk a szobáinkba.
-Hugi!-kiabált a bátyám-Csinálsz valami kaját?-folytatta.
-Aha, csak előbb fel teszem a képeket.-kiabáltam vissza.
Gyors feltettem a képeket és leszaladtam a konyhába.
Felraktam egy fazék vizet azzal a céllal, hogy tésztát csinálok.
Mikor felforrt a víz bele tettem a tésztát és hagytam még főni.
Mikor megfőtt a tészta elzártam a gázt és leszűrtem a kész tésztát.
Kiszedtem három adag tésztát, majd tettem rá tejfölt és sajtot.
Pont mikor végeztem akkor jött le David.
-Mi tartott ennyi i...-akadt meg.
-Ez.-mutattam az asztalra.-Szóval egy szót se.-mondtam egy villával hadonászva. David felröhögött, majd hirtelen belé fagyott a nevetés. Kulcs zörgés aztán ajtócsapódás.
-David megjöttem!-kiabált apa. A hangja olyan ismerős volt. Pedig sosem találkoztunk. De kiskoromban hallottam a hangját hiába nem emlékszem.