Tell me if you feel it too

Amikor megpillantottalak

A hatszáz kilós táskám éppen leszakítani próbálta szegény jobb karomat, amikor megpillantottam nagypapát. Vastag, fekete keretű szemüvege mögül a reptér nyüzsgését figyelte, feltételezhetően engem keresett. Meglódultam felé, és minden erőmet összeszedve vonszoltam magam, mikor végre észrevett. Meleg mosolyt villantott felém, és kisimultak az aggodalom gyűrte ráncai a homlokán.
Elém érve átkarolt és alaposan megszorongatott.

- Coley, drágám, hogy megnőttél! - konstatálta, s végigmérte az alig 170 centimet. Igaz, hogy utoljára jó pár éve találkoztunk, de szerintem annyit csaknem nőttem. Mindegy, inkább csak illedelmesen mosolyogtam és válaszoltam pár alap kérdésre, mint "Hogy telt az utad?", "Hogy van a kicsi, Jack?", "Ő hány éves is?", "Oh, és te hány éves vagy?", "Már ilyen idős?". Hát nagypapa ezekkel a kérdésekkel bombázott a parkolóig, ahol az ősrégi Chevrolet Camaroba beülve meglepetésemre nagyival találtam szembe magam.

- Ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjön, pedig tudja, hogy nem bírja a tömeget. - biccentett hamis mosollyal a nagyi felé papa, majd beült a kormány mögé.

Nagymamám is megölelgetett, majd ő is megállapította, hogy igenis nőttem. Ezután én is megállapítottam, hogy ő viszont még mindig gyönyörű. A legtöbb idős hölggyel ellentétben, nem hagyta levágni a haját, és nem is hagyta el magát. Eredetileg gesztenyebarna, dús haja, megszürkült és kissé ,meg is gyérült, de ugyan úgy csinos kis kontyban volt összefogva, akár annak idején.

Össze vissza négy perc nem telt el nyugiban , mivel immáron a nagyi zúdította rám kérdéseit, persze csak fojtott hangon, hogy a papa ne hallja. Természetesen azért ő is hallotta, de legalább azt színlelte, hogy épp leköti az út, meg az elszáguldó fák látványa. Így legalább kevésbé volt kínos az egész. Plusz pont a papának.

- Na és, hogy állsz a fiúkkal. Tudsz választani a kérők közül? - hamis kis mosolyra húzta száját, és megjelentek a nevetőráncai a szeme sarkában. Én elnyúzott képpel sóhajtottam egyet.

- Jaj, nagyi, hagyjuk ezt jó? - néztem rá könyörgőn, mire csak elnevette magát. Halk, "fiatalvagymég" kacaj volt, szememet forgatva néztem rá. Továbbra is mosolyogva fürkészett, majd megpaskolta a vállam.

- Majd megtalálod te is az igazit, ne félj. - mondta, majd elfordult, mutatva, hagy egy kis nyugtot nekem.

Hálásan döntöttem a fejem a hűvös ablaküvegnek, és elindítottam a zenét a fülesemben.Egymást váltották a dalok, gyors egymásutánban. Az út fennmaradó része szinte elrepült.
Talán kicsit el is szundítottam, azt sem tudom hogy kerültünk nagyszüleim fehér kerítéssel körülvett apró, de otthonos házához.

A nap éppen lebukott a horizont mögött mikorra felszenvedtem magam, abba a tetőtéri szobába, melyet a nyár folyamán otthonomnak tekinthetek majd.
Gyors üzenetet dobtam Sonyanak meg a szüleimnek, hogy épségben landoltam, majd kínkeserves arccal nekiláttam kicsomagolni.

A tetőtéri szoba, a házhoz hasonlóan kicsi volt, de hatalmas üvegablakai miatt mégis nagynak hatott.
Az ajtóval szembeni ferde falon foglalt helyet a két, sötétítővel ellátott ablak. A jobboldali falig feltolva egy nagy egyszemélyes ágy gubbasztott, résben az ablak alatt, azzal szembeni fal mellett íróasztal és tükör kapott helyet. A két hatalmas faragott fa ruhás szekrény az ablakkal szemben volt.
A szoba bézs színben pompázott, mely tökéletes szinkronban volt a bútorok mélybarna fájával. A padló is hasonlóan sötét hajópadlóval volt kirakva.
Egy szóval otthonos volt.

Annyira belemerültem a rendezkedésbe, hogy észre sem vettem, hogy szobámon kívül a világ feketébe borult. A pakolás monotonitásából nagymamám kopogtatása szakított ki, pár pillanattal később pedig, válaszomat meg sem várva, megjelent feje az ajtónyílásban.