Füstfelleg ⦑befejezett⦒

Tizenkilencedik

Figyelmeztetés: erotikus tartalom

Veréb úgy érzi, minden porcikája sajog. Nyaka első mozdulatára fájdalmas görcsbe áll, és ahogy oda akar nyúlni, hogy kimasszírozza belőle, a kellemetlen zsibbadás ráébreszti, hogy a karját is elnyomta alvás közben. Felszisszen, és az emlékei közt kutatva rájön, hogy akkor érzett ilyet utoljára, amikor Boti a kanapéra száműzte éjszakára.

Rögtön kipattan a szeme, de mozdulatlanságba dermed a látványtól. Mindez nem számít, se görcs, se kényelmetlenség, ha a szőke fiú békésen alszik mellette.

Nem lett száműzve, együtt kötöttek ki a kanapén, ahol... A történtek felidézésétől égni kezd az arca, mégis, a tudattól, hogy most nem láthatja senki, engedi a gondolatait egy időre lehorgonyozni a múlt este kellemesebb részénél.

Hát, az után nem csoda, hogy annyira kimerültek, hogy még az egy ember számára is szűkös helyen képes volt elnyomni őket az álom. Boti is olyan kifacsart pozícióban szuszog, hogy Veréb biztos benne, nem egyedül neki fognak egész nap húzódni az izmok a hátában, mégsem kelti fel.

Talán szépet álmodik. Talán majd úgy gondolja, hogy azért az egy pillanatnyi álombéli boldogságért megéri elviselni egy olyan kis kellemetlenséget, mint hogy elaludta a nyakát.

Csakhogy a sors nem hagyja Verébnek, hogy a kezébe vegye Boti boldogságának irányítását. Minden jel arra mutat, hogy ezt egyedül Árnyék teheti meg. Őt pedig kizárólag az érdekli, hogy ilyen későn még mindig üres az etetőtálkája.

A kutya csattogó karmai már a konyha távoli csempéjén is túl hangosak, és ahogy a nappali parkettáján folytatódik a fegyverropogást idéző zaj, Veréb legszívesebben agyonütné a jószágot. De csak addig, míg az le nem ül a kanapéval szemben, hogy nagy, ártatlan, kék szemeivel őt méregetve. Veréb igyekszik a legapróbb mozdulatokkal, majdnem néma parancsszavakkal elküldeni az állatot, de pontosan látja, mikor annak tekintete másfelé téved, a kanapé könyöklőjén túllógó meztelen talpaik felé.

Veréb a nyelvébe harap, hogy ne nevessen fel hangosan a csiklandozástól, de felkészülése hiábavaló, a kutya nem őt tünteti ki a figyelmével.

Boti elmosolyodik, de nem nyitja ki a szemét, amiből Veréb úgy sejti, már korábban is ébren lehetett, csak kiélvezte a pillanatot. Veréb a fiú mosolyában sütkérezve arra gondol, hogy mennyire különböző dolgokat szeretnek, és mégis milyen jól megvannak. Míg ő szeret elmerülni Boti szépségében, addig az ő szőke angyala mindig is sokkal többre tartotta az érintés varázsát. Egészen átszellemült az arca egy csók utóízét kiélvezve, vagy ahogy a pilláit lehunyva elmerült egy ölelésben. De főleg, amikor így, lustán heverészve kiélvezték egymás testének melegét.

Veréb az elmúlt hétvégék sorába kapaszkodik, amik ilyen csodás kezdet után végig rózsaszín ködbe burkolózva teltek, a boldogság elkísérte őket, míg újra ágyba nem bújtak. Szükségük is lenne rá, egy kis emlékeztetőre, mely különleges pillanatokért érdemes együtt elviselniük minden nehézséget.

– Elintézem a bolhazsákot – ajánlja fel, és megcirógatja Boti alabástrom vonásait. Duplán jó lenne: Boti tovább pihenhetne, miközben ő kioson, és eltünteti a postát.

– Igen? – nyitja ki Boti smaragdszín szemeit, és pimasz mosolyra húzza a száját. A hajába túr, de csak még kócosabb lesz tőle. Veréb elmerül a kecses ujjak körül hullámzó napsugártincsekben, amit Boti ki is használ, és a fiú fölé kerekedve a csípőjére telepszik. Veréb pedig csak újból elcsodálkozik rajta, mennyire átértékeli a dolgokat az ő szőke angyala mellett. A reggeli merevedés, ami iskoláskorában csak nyűg volt a készülődés amúgy is szűkös idejére, Boti esetében a legcsodálatosabb, ahogyan csak egy nap elkezdődhet. – Előbb gondoskodj rólam. Vagy már nem én vagyok az első?

– Mindig az leszel.