Füstfelleg ⦑befejezett⦒

Huszonkilencedik - flashback 11.

Veréb idegesen toporgott az utcán. Kezei már egészen elgémberedtek, úgy szorította magához a kartondobozt, de a kovácsoltvas kertkapu kitartóan posztolt közte és az új otthona közt, egy kis időt adva neki a hezitálásra.

Csak egy hirtelen jött ötlet volt. Meglátott egy hirdetést, és eszébe jutott, Boti milyen elveszetten járkált a szobák közt az elmúlt héten, milyen keveset mosolygott, céltalanságában mennyit pakolászta a nagyanyja holmiját. Még túl élénken élt benne az, mennyivel kiegyensúlyozottabb volt Boti a temetés szervezése közben. Veréb pedig akart valamit, ami megint elterelheti a fiú figyelmét. Talán kicsit túlzásba esett.

Mindegy, most már bevallja, és lesz, ami lesz.

Szabad kéz híján a homlokával nyomta meg a csengőt, lábával idegesen dobolt, amíg ki nem nyílt a bejárati ajtó.

– Elhagytad a kulcsod? – ráncolta Boti a homlokát. Megborzongott a csípős széltől, és maga köré fonta a karját. Veréb válasz helyett feljebb emelte a dobozt, hogy a fiú a kerítésen át is láthassa.

– Csak hoztam egy kis ajándékot. De nem biztos, hogy örülni fogsz neki...

– Jaj, Veréb... – kuncogott Boti már előre, és lekapott egy kabátot a fogasról, de már csak a kertkapuig vezető úton bajlódott azzal, hogy bele is bújjon. Az izgalomtól ragyogó arcra nézve Verébnek egy gyermek jut eszébe, akivel csak az utolsó napon közlik, hogy karácsony van, és a várakozás összes boldogsága egyetlen pillanatba sűrítve robban ki belőle. Veréb pulzusa mégis az idegességtől ugrott meg, ahogy Boti egy utolsó szökkenéssel megtorpant a kertkapu másik oldalán. Rémes ajándékozó volt.

Mielőtt tovább mentegetőzhetett vagy figyelmeztetések hadát zúdíthatta volna a fiúra, kulcs csörgött, a kapu kinyílt, és a smaragd szempár máris a kartondobozba lesett.

Veréb a fiú vonásait fürkészte, ahogy az farkasszemet nézett a hat hetes husky kölyökkel. Nem hitte volna, hogy létezhet annál nagyobb öröm, ahogy Boti kisietett hozzá, de a mosoly tovább szélesedett, a smaragd tekintet szikrázott, ahogy a boldog kiáltás felverte a Cinke utca csendjét. A kiskutya is vonyítani kezdett magas, gyermeteg hangján, és Boti úgy nevetett rajta, hogy attól megfutamodott a csípős szél, és kisütött a nap.

Veréb nyakába ugrott, hevesen megcsókolta, és annyi köszönömöt mondott, hogy Veréb számon sem tudta tartani. Nem mintha nagyon érdekelte volna, Boti boldogsága épp elég köszönet volt neki.

És amúgy is csak egy pillanatig élvezhette a reflektorfényt, aztán az ő szőke angyala óvatosan, anyai mozdulatokkal kiemelte a kutyát a dobozból, és onnantól semmi más nem érdekelte.

Veréb pedig a hanyagolás ellenére hihetetlenül jól szórakozott, miközben egész nap követte Botit, és figyelte, ahogy a kölyökkel játszott. Körbevezette a kisállatot a házban és a kertben, megetette, és vigyorogva próbálta elmagyarázni neki, hogy nem szabad lepisilni az ódon szekrényt. Amikor pedig a kiskutya elfáradt, akkor az ölébe vette, és addig simogatta és gügyögött neki, míg a kölyök el nem aludt.

– El kéne nevezned – vetette le magát Veréb Boti mellé a kanapéra. Meg akarta simítani a puha bundát, de Boti a kezére csapott, hogy megőrizze a kutya álmát. Veréb próbált bűntudatos képet vágni, de túlságosan feszítette belülről a boldogság. Boti csak suttogva szólalt meg, mintha a kölyök nem úgy aludt volna az ölében, mint akit agyonvertek.

– Akkor legyen... Kutya – vigyorgot Boti, és leheletfinoman megcirógatta az egyik apró tappancsot. Veréb kérdő tekintetére csak megvonta a vállát, mintha ez más lenne.

– Nem mondhatod komolyan – ocsúdott fel Veréb, ahogy felfogta, mit is válaszolt pontosan a másik.

– Miért, szerinted mi illene hozzá? – nézett rá a smaragd szempár, amitől elakadt a szava. Az ilyen pillanatokban meg kellett győznie magát, hogy nem csak álmodik, tényleg egy ilyen csodás fiú néz rá ilyen hálás kifejezéssel.

– Fogalmam sincs, de... ez a kutya egész nap árnyékként követett. Te vagy neki az isten. Legalább egy rendes nevet adj neki...

– Szóval árnyékként követ? Akkor... legyen Árnyék – derült fel Boti arca, ahogy a döntés terhe lekerült a válláról.

– Azt hiszem, jó lesz – bámulta Veréb elgondolkodva a jószágot. Azon járt a feje, hogy Árnyék már reggel óta is valamivel pufókabbnak tűnt. Egy nap Boti gondoskodása mellett talán akkora árnyéka lesz, mint a holdnak.