Füstfelleg ⦑befejezett⦒

Tizedik - flashback 4.

Veréb egy először szerelmes tizennégy éves fiú minden hitével meggyőzte magát, hogy ez a pár hónapnyi közös cigizés elég lesz, hogy felnyissa Patrik szemét. Arról ábrándozott, hogy a fiú majd észreveszi, és rádöbben, milyen érzéseket táplál iránta az azokat kimutatni túl félénk fiú.

Ahogy beköszöntött a tavasz, Veréb nem tudott mást tenni, mint foggal-körömmel ragaszkodni ehhez a hitéhez. Ahhoz, hogy a ballagás nem lesz semminek a vége. Hogy az érettségik után nem fog megváltozni semmi.

De ahogy remegve, nyelve hegyén a vallomással figyelte, ahogy Patrik öltönyben, kezében hatalmas virágcsokorral körbejárta a gimnáziumot, miközben rezes hangján arról énekelt, hogy sosem tér vissza, Veréb szembesült vele, hogy csak áltatta magát.

Biztos csak egy héttel később lett benne, amikor felröppent a pletyka, hogy Patrik és az egyik osztálytársa eltűntek még az érettségi befejezése előtt. A régi leleményességével vetette bele magát a nyomozásba, de a lelkesedés már hiányzott mellé. Még maga sem tudta igazán, hogy hallani akarja-e az igazságot, amitől még véglegesebbnek tűnt az elszakadás. Végül azzal a kiábrándító gondolattal tudta meggyőzni magát, hogy az eddig sem hozott sikert semmiben, hogy hiú reményekbe ringatta magát.

Úgyhogy egy napon próba után ott maradt Dávid garázsában, mert az énekes úgy tűnt, közel állt Patrikhoz. Remélte, hogy talán tud valamit róla.

– Patrik ma nem volt – jegyezte meg csendesen, ahogy a többi tag elment. Ő a helyén maradt, a dobok mögött, amik úgy zárultak össze előtte, mint egy pajzs. Elrejtették, milyen idegesen pörgette a dobverőket, azt remélte, egy kicsit talán a hangja remegését is.

– Nem. Igazak a pletykák – vetette le magát Dávid az egyik szalmaszékre, amit eltoltak az útból, hogy legyen helyük a kis garázsban. – Két hülye egy pár...

– Akkor tudsz róluk valamit? – harapott Veréb az ajkába. Egy pár. A szó valamiért fájó lyukat vájt a mellkasába, annak ellenére, hogy a lyuk létezése eddig is ott motoszkált a tudata peremén, csak hazugságokkal tömte be, értelmetlen reményekkel tompította a fájdalmat.

– Figyi... valamennyire érthető végülis – törölte meg az arcát a fiú, és kinyitott egy ablakot. – A csaj szülei olyan vallásosak, hogy még levegőt venni is csak istenfélő módon hagyták. Már kinéztek neki egy hithű, katolikus fiúcskát. Azt hittem, ilyen csak száz éve fordulhatott elő...

– Hihetetlen – bólogatott Veréb, csak hogy folytatásra biztassa Dávidot.

– Patrikkal Németországba szöktek. De hogy mihez fognak ott kezdeni...

Veréb fejében viszont csak az visszhangzott, hogy Németország. Ez egyszerűen minden pesszimizmusát felülmúlta. Teljesen eltörölte az olyan utolsó reménysugarakat, mint hogy legrosszabb esetben is felül egy buszra, és néhány óra utazás után ismét láthatja a markáns arcvonásokat, a szőkésbarna fürtöket, a keskeny ajkakat elhagyó füstfelleget. Hallhatja a karcos hangot, a gitár vad akkordjait Patrik ujjai alatt. De minden oda volt, olyan roppant távolságban...

Veréb megdörgölte a szemét, mielőtt Dávid szeme láttára elbőgte volna magát. Szinte érezte, maga előtt látta, ahogy darabokra hullik, apró kis azonosíthatatlan fecnikre, amiket csak egyetlen cél fogott össze: a Patriknak való imponálás. Így viszont már semminek nem volt értelme, sem a hosszú hajnak, sem a dobnak, de még a jó tanulásnak és a cigarettának sem. Ezek nélkül pedig mi maradt neki? Már nem is emlékezett, mi volt előtte, ki volt ő, és ez a talajtalanság fagyasztón szorította össze a mellkasát.

– Figyi, Veréb... no homo, de a srác vak volt.

Veréb azt hitte, már nem lehet rosszabb, de ettől a mondattól kiesett a dobverő a kezéből, ahogy a földön csattant, ő már hitetlenül meredt a barna szempárba. Dávid volt az, aki szinte azonnal lesütötte a tekintetét, mintha neki lett volna kellemetlenebb a helyzet.