Füstfelleg ⦑befejezett⦒

Huszonkettedik

Veréb úgy érzi magát, mint egy mazsola. Mintha nem lenne elég, hogy teljesen kifacsarták a központban, még a kánikula is teljes erővel tombol a városban. Ő meg nyilván gyalog van, fél órányira az otthonától, és már most csavarni lehetne a pólójából az izzadtságot. Kevés hozzá hasonló bolond van, az egész környék szellemvárossá alakult a vörös riasztásnak és riogatásnak köszönhetően, hogy főleg dél és három óra között nem tanácsos az utcán tartózkodni.

Verebet is csábítja a gondolat, hogy beüljön egy klimatizált kávézóba, legalább ezt a legnehezebb időszakot átvészelni. Helyette ernyőt formál a tenyeréből, és a templomtorony órájára néz. Ha nem pazarolja az időt, akkor még Boti előtt hazaérhet, és készülhetne neki valami meglepetéssel...

Mosollyal az arcán szaporázza meg a lépteit, a terveiben elmerülve szinte fel sem tűnik neki a hőség.

Hazafele megállhatna a közelükben levő zöldségesnél, és vehetne citromot. Mire Boti hazaérne, kész lenne a behűtött limonádé, rengeteg cukorral és színes szívószállal, ahogy a fiú szereti. Kiülnének az árnyas teraszra, és elmesélnék, milyen napjuk volt.

Veréb még azt is szinte maga előtt látja, ahogy Boti megsajnálja a nagy melegben lógó nyelvvel lihegő Árnyékot, és önt egy kevés hűs limonádét az állat tálkájába. A kutya megszagolja, majd kóstolás nélkül fogyasztásra alkalmatlannak nyilvánítja a hűsítőt. Inkább befurakszik kettejük közé a hintaágyra, akkor is, ha így még inkább melege van.

Veréb jóízűt kuncog magában, és a vele szemben elhaladó nőre mosolyog, aki úgy méregeti, mint egy hülyét. Lehet, hogy a boldogság kívülről bolondságnak tűnik, de Verebet cseppet sem érdekli. Csak sajnálni tudja az olyan embereket, akiktől olyan idegen ez az érzés, hogy űrlényként méregetik őt.

Annyira izgatott a fejében összerakott programtól, hogy húsz perc alatt megteszi a máskor hosszabb utat úgy, hogy közben még a zöldségeshez is betér, és vagy fél kiló citrom zötykölődik a szatyrában.

Ahogy ráfordul az utcájukra, elakadó lélegzettel torpan meg. Boti mohaszín Yarisa mellett egy rendőrautó parkol a házuk előtt.

Veréb pedig csak kővé dermedve bámul. Pedig a fejében egymást túlharsogva sikít millió hang: menjen! Ha bármi történt, akkor Boti mellett a helye...

A félelem mégis mozdulatlanná dermeszti a lábait, Képtelen úgy átlépni a küszöböt, hogy lehet, csak a hír várja: Boti nincs ott, mert kórházban van, vagy még rosszabb...

Nem! Veréb a földhöz vágja a szatyrot, és az öklével haszontalan, mozdulatlan combjára csap. Ott kell lennie, bárhol is van Boti. A házban, vagy ha kell, akkor egy kórházi ágy mellett, hogy végkimerülésig ápolja. Ha rosszabb... akkor nem lehet olyan nehéz meghalni.

Veréb szemét elfutják a könnyek, de a lábai újra mozdulnak, és ő rohan. Nem foglalkozik a szatyorral, vagy azzal, hogy becsukja maga után a kertkaput. Csak feltépi a bejárati ajtót, és ahogy meglátja Botit a konyhaajtóban ácsorogni, a karjaiba zárja, és szorosan magához öleli.

Nincs szüksége szavakra, ahogy Boti remegése lassan eláll. Ő is teljesen meggyőzi magát, a fiú samponjának ismerős illatában elmerülve, hogy nincsen semmi baj. Szinte érzi, ahogy egyszerre dobbanó, zaklatott szívverésük csillapodik, amint ismét egymásra találnak.

Veréb még nyújtaná a pillanatot, tovább lubickolna a fiú megnyugtató érintésében, a teste melegében, épp ezért úgy érzi, Boti túl hamar elhúzódik tőle. Veréb pedig csak ekkor érti meg, hogy bár félelmei alaptalanok voltak, mégsincs minden rendben. Boti pillantását elhomályosítja a csalódottság, ahogy ránéz.