Füstfelleg ⦑befejezett⦒

Tizenhatodik - flashback 6.

– Már megint?

A csendes, elgyötört suttogás élesebben hasított Veréb szívébe, mint az apja leghangosabb kiabálása. A kilincset szorongató ujjai tehetetlenül hanyatlottak az oldala mellé, ahogy az anyja felé fordult. A nő pongyolát viselt, valószínűleg az ágyból kelt ki. A fáradtságtól és aggodalomtól idősebbnek nézett ki, mint amilyennek Veréb valaha látta. Az úton halkan elhajtó kocsi fényszórói egy pillanatra kísérteties fénybe vonták, de Veréb már az árnyaknak ezt a rövid visszavonulását is kihasználta.

Megfogta az anyja kezét, és a szobájába húzta. Kalapáló szívvel csukta magukra az ajtót, és halkan, idegesen magyarázni kezdett.

– Megismertem valakit. De elrontottam. Annyira elvarázsolt, hogy nem kértem el a számát, még a teljes nevét sem tudom, semmit... – járkált elkeseredetten a szobában körbe-körbe. Még ő is érezte, hogy csak halandzsázik, de káosz volt a fejében. Csak annyit tudott, hogy mióta Botival találkozott, más körül sem forognak a gondolatai. A cigarettája illata. A szőke fürtök puhasága az ujjai alatt. A csókjai édessége. Azok az apró sóhajok, ahogy a testük együtt mozdult...

– Kicsim?

– Sajnálom, de ezt meg kell tennem – rogyott le az ágyra. A tenyerébe temette az arcát, de az öreg ágyrugók így is elárulták, mikor ült le az anyja is. – Tudom, hogy megígértem, nem bulizok sokat. De az az egyetlen reményem, hogy ott megtalálom.

– Kopi... Tudom, hogy ez most fontosnak tűnik, de a jövőd kulcsa a jegyeidben van. Hidd el, hogy te fogod a legjobban bánni, ha lerontod az átlagod...

A semmiért. Veréb szinte kitapintotta a kegyelemdöfés ki nem mondott szavait a levegőben közöttük. Így is az anyja minden szava, amik akár a lelkiismerete kegyetlen hangján is konghattak volna, egy-egy döfés a szívébe. Értette az anyja szónoklatának értelmét. Érezte, hogy úgy helyes, szülőként ezt mondja.

De közben azt is érezte, hogy eljött az ideje, hogy kiálljon valamiért. Valakiért.

– Egy hét – húzta ki hirtelen magát, és dacosan meredt az övéhez hasonló, sötét szempárba. Tudta, hogy egymás mellett állva még mindig néhány centivel alacsonyabb volt az anyjánál, de most sokkal nagyobbnak érezte magát nála. A magabiztosságtól szinte nyúlni kezdett a gerince, ropogtak a csigolyák, és szinte már csak az őszülő fejtetőt látta a magasból... – Jövő héten nem is lesz dolgozat semmiből. Nincs tétje. Ha addig nem találom meg... Megígérem, hogy elengedem.

Nyert. Józan ésszel kikezdhetetlen volt az álláspontja, de anyja idegesen babráló kezeiből, a keskeny ajkakba maró apró, fehér fogakból tudta, hogy a szívét attól még nem győzte meg. Veréb lázasan törte a fejét, de gondolatban bárhogy pakolta egymás után a legmegnyugtatóbbnak tűnő szavakat, az összhatás nem sikerült elég jóra.

Ahogy kezdett túlságosan kínosan hosszúra nyúlni a csend, Veréb egyszerűen feladta a próbálkozást. A csontos vállra hajtotta a fejét, annak apró fel-le mozgásának ritmusára vette a levegőt maga is. Lassan mind a ketten megnyugodtak. És akkor már a megfelelő szavak is könnyebben jöttek.

– Te mondod mindig, hogy vár rám valaki. Bárki is az, nem várhatok csak tétlenül, hogy rám találjon, nem?

– Nem – hangzott gyenge, remegő hangon a felelet. Verébnek mégis kezdett feloldódni a görcs a gyomrában, miközben az anyja már a feltételeit sorolta. - De hazajössz a hajnali busszal. És minden este tizenegykor bejelentkezel. Felhívsz, vagy írsz. És kérlek, ne menj egyedül...

Veréb minden egyes pont után egyre felszabadultabban helyeselt. A végén már türelmetlenül dobolt a lábával, ahogy mind kézzelfoghatóbban lebegett előtte a cél. Meg fogja találni Botit, azt a csodálatos, tökéletes teremtményt, akivel az oldalán örökké boldog tudna lenni...

– Köszönöm – szorította magához az anyját egy ölelésre, mikor az egy levegővételnyi szünetre megtorpant. A nő borzongva nyelte vissza azokat az aggodalmas kéréseket, amikkel máris megszegte volna az ígéretét. Veréb pedig hálás volt ezért.