Füstfelleg ⦑befejezett⦒

Huszonötödik

Veréb azonnal kinyitja a szemét, ahogy valaki lágyan megérinti a vállát. Amúgy sem aludt. Valahányszor megpróbálta, millió szörnyű kép öntötte el az agyát arról, hol lehet most Boti és mit csinálhat...

– Verbes Koppány?

– Ha tudná, ma hanyadjára kérdezik ezt tőlem... – köröz Veréb párat a vállával, hogy elgémberedett háta újból életre keljen, majd a nyakát is megmozgatja. Már elege van belőle, hogy egész nap ugyanazt hallgatja, és ugyanazt ismételgeti. De ha kell, milliószor is elmondaná, csak teljesüljön egyszer... – Telefonálhatok végre? Fel kell hívnom a páromat.

– Még néhány perc, és akár találkozhat is vele – nyugtatja meg a kedves balt, arra ösztönözve Verebet, hogy jobban megnézze magának a gazdáját. Végre nem egy egyenruhás tuskó, aki csak kiabál vele, és nem is egy öltönyös fazon, aki arról győzködi, mennyivel jobban járna, ha vallana. Pedig már komolyan kezdett kételkedni benne, hogy normális emberrel is lehet az őrsön találkozni. Valamiért megnyugtatja a kockás ing, a vastag keretes szemüveg, zselével belőtt haj. A kellemes hanghoz társuló lágy kölni illat, a férfi mozdulatainak higgadt, megfontolt lassúsága. Vagy talán egyszerűen az, hogy valaki végre emberi hangot üt meg vele.

– Mit is mondott, hogy hívják?

– Gábor vagyok, és kérlek, tegeződjünk – foglal helyet vele szemben. Veréb egy kicsit el is szégyelli magát, amiért nem szúrt neki szemet hamarabb, hogy a fiatalos stílushoz majdnem gyermeki vonások, megértően csillogó szempár társul. Ez a fajta nyíltság, elfogadás talán az ő generációjuk sajátja, valami, amit a deresedő rendőrök és ügyvédek már nem érthetnek meg. Veréb könnyebben kap levegőt, és ahogy kissé ellazul, mintha még a szék is egy hajszálnyival kényelmesebbnek tűnne.

Tekintetével olyan megnyugtató mozdulatokba kapaszkodik, mint ahogy Gábor lassan kettejük közé teszi a karóráját a nyomasztó, szürke mennyezetet visszatükröző asztallapra. Más nincs is nála, ami újabb jó pontot jelent Verébnél. Eddig mindenki más hatalmas papírkötegekkel érkezett hozzá, mindenféle kétes eredetű lap alján az aláírásáért könyörögve.

– Csak hogy tarthassam az ígéretem a telefonnal kapcsolatban – magyarázkodik Gábor, ahogy észreveszi Veréb elkalandozó tekintetét. Az viszont már cseppet sem figyel. Érzi, hogy az összes vér kiszalad az arcából, ahogy az óra mutatóin megcsillan a ledfény. Sejtette, hogy elvesztette az időérzékét az ablaktalan helyiségben, de hogy ennyire...

– Telefonálnom kell! Boti már biztos halálra aggódja magát... – habog. Annyira kétségbe esik, hogy még azt sem képes kontrollálni, mit is mond ki hangosan a fejében egymást kergető gondolatok kavalkádjából. – Azt hittem, este már összebújunk a kanapén, és együtt nézünk meg valami bugyuta vetélkedőt...

– Este? – néz rá Gábor együttérzőn. Veréb elhallgat, az ilyen nézést mindig rossz hír követi. – Koppány, szombat reggel fél kilenc van.

Veréb körül fordul egyet a szoba. Azt hitte, ilyenkor már minden rendben lesz, és egymás karjaiban ébrednek a hétvégi semmittevésre.

Vajon mit csinálhat Boti? Mit hihet?

Ha ennyit odavan, nyilván azt, hogy bűnösnek találták és bekasztnizták... biztos lehet benne, hogy Veréb nem több egy alávaló, hazug alaknál. Talán már meg is bánt mindent, az összes együtt töltött percet...

Veréb utál összeomlani mások előtt, de képtelen uralkodni magán. Túl sok neki a gondolat, hogy talán már el is veszített mindent. A tenyerébe temeti az arcát, de legalább a nyelvén megpróbál uralkodni. Legalább addig, hogy elűzze a kínos csendet.