Füstfelleg ⦑befejezett⦒

Kilencedik - flashback 3.

Veréb olyan fáradt volt az egész estés próba után, hogy legszívesebben rögtön bedőlt volna az ágyba. Az agya egy kis, logikus szeglete tudta, hogy ez lenne a helyes döntés, hiszen a másnapi ünnepségen minden erejére szüksége lesz, ha nem akarja tönkretenni a fellépésüket. Viszont egy másik, sokkal erőteljesebb hang nem hagyta nyugodni.

Folyton maga előtt látta Patriknak azt a gyönyörű arckifejezését, ahogyan a füst elhagyta az ajkait. A kíváncsiság úgy rágta belülről, hogy a kimerültséget, a felelősséget, a kudarcot, minden mást képes volt kiszorítani a fejéből. Érezni akarta ő is azt, amit a fiú, meg akarta érteni, milyen lehetett, amikor az a másik ember kitekintett a markánk vonások mögül.

Úgyhogy kivárta azt a pillanatot, amíg a szülei vacsora után lerogytak a tévé elé, és annyira elmerültek a szerda esti kvízműsorban, hogy ő közben szabadon garázdálkodhatott a házban. A konyhában leemelte a polcról a malacperselyt, amibe az anyja a vásárlások utáni visszajárót gyűjtötte, és egy vajazókéssel nekiállt kihalászni a tartalmát. Még arra is gondolt, hogy egy konyharuhát tegyen a kipotyogó apró alá, így a csilingelés sem buktathatta le.

Fogalma sem volt, mennyibe kerülhetett egy doboz cigi, ezért inkább biztosra ment, és annyi érmét gyömöszölt a zsebébe, amennyi csak belefért. Eltüntette a nyomokat a konyhából, hogy ha a szülei a reklám alatt kimennének inni vagy valami nasiért, akkor ne legyen nyilvánvaló, hogy éppen kifosztotta őket. Amiatt nem aggódott, hogy ő hiányozna nekik. Ebben az időszakban általában a szobájába csukózva tanult, és még sosem zavarták meg közben, kételkedett benne, hogy éppen aznap akarták volna elkezdeni ellenőrizgetni.

Mégis remegett a keze az izgatottságtól, ahogy hang nélkül belebújt a cipőjébe, a vállára terítette a bőrdzsekijét. Zakatoló szívvel, milliméterről milliméterre nyomta le a bejárati ajtó kilincsét, időről időre megtorpant hallgatózni, de a házat csak a műsorvezető vidám hangja töltötte be. Hangtalanul csukta be az ajtót, és rögtön futni kezdett a sarki bolt felé.

Aztán csak lihegve bámulta a dohánybolt hatalmas, 18-as feliratát. Erre nem gondolt korábban. Tizennégy évesnek is alacsony volt és sovány, esélye sem volt elhitetni magáról, hogy négy évvel idősebb.

Így csak toporgott, tekintetét fogva tartotta az ajtón kiszivárgó világosság, ami arra utalt, hogy az üzlet még nyitva volt, mégis elérhetetlen távolságra tőle. Miért? Miért kellett mindennek ilyen lehetetlennek lennie, amire vágyott?

Gyorsan megdörgölte a szemét, mert a torkát fojtogatni kezdték a könnyek, de nem akart sírva fakadni az utcán. Próbálta meggyőzni magát, hogy ennek itt vége, és nem tehet mást, mint hogy hazamegy, de nehéz volt megtennie az első lépést. Az egyenlő volt a kudarc beismerésével...

– Hé, ne itasd az egereket – szólalt meg valaki a sötétben. Kapkodnia kellett a tekintetét, mire észrevette az üzlet árnyékában ácsorgó lányt. Nem lehetett olyan sokkal idősebb nála, kerekded, mosolygós arcát a lemenő napot körülölelő fellegekként fogták közre a göndör, vörös fürtök. Veréb valószínűleg jó első benyomással lett volna róla, ha nem éppen ezzel a mondattal kezdi az ismertségüket.

– Nem sírok – ellenkezett az orrát felhúzva, és összefonta a karját maga előtt. Mégis közelebb lépett a lányhoz. A végén még az egész utca megtudja, mire készül... – Csak belement valami a szemembe.

– Nem hazudsz jól. Ez tetszik – villantotta meg a lány fogszabályzós mosolyát. Veréb lesütötte a tekintetét, mégis újra fellesett, ahogy egy gyengéd kéz a vállára nehezedett. – Onnan kéne valami?

– Cigi – nyögte ki, ha már úgyis rögtön rájönnek, ha hazudik. A lány a homlokát ráncolva eresztette el a vállát, és gondterhelten a hajába túrt. Veréb ennyiből már érezte, hogy rossz választ adott, és rögtön magyarázkodni kezdett, hogy mentse magát. – Még sosem csináltam. Csak ki akarom próbálni...