Úrnőm, Katica /MIRACULOUS FANFICTION/

Gyámoltalan bogár

Már messziről láttam, hogy baj van. Nagyon nagy baj. A Dupain-Cheng villa romokban állt, néhány szomszédos épülettel egyetemben, a romok között pedig egy óriási polip dühöngött. Legalábbis polipra hasonlított, de teljes egyészében fémből volt, és sokkal több karja volt nyolcnál. A következő pillanatban nagyot suhintott az egyikkel, és egy piros folt repült ki a szorításából.
- KATICA! - üvöltöttem kétségbeesetten, és a folt felé kezdtem száguldani. A lány becsapódott egy addig még sértetlen épület falába, az pedig összemlott. Olyan gyorsan teremtem ott, amilyen gyorsan csak tudtam, és kutatni kezdtem a romok között, a polippal mit sem törődve. Eszeveszetten hajigáltam magam mögé a törmelékdarabokat, és egyre szólongattam:
- Úrnőm! Úrnőm! Katica! Marinette! Úrnőm!
Ezt addig csináltam, míg végre valahára fel nem bukkant a törékeny test az egyik nagyobb faldarab alól. Odarohantam hozzá és letérdeltem mellé. Az ölembe vettem, és a fejét magam felé fordítottam. Hiába volt a szuperruhája elpusztíthatatlan, az arcán zúzódások éktelenkedtek, és vér csordogált a szája sarkából. Kezében szorongatta a katicamintás tárgyat, amit a szerencsetalizmánja felhasználásakor kapott. Szigetelőszalagot. Más körülmények között elmerengtem volna azon, hogy mire is kellhet, de abban a pillanatban nem tudott volna kevésbé érdekelni a dolog. Csak az én Úrnőm egészsége foglalkoztatott.
- Marinette, jól vagy? Hallasz engem? Válaszolj!
A lány azonban nem nyitotta ki se a szemét se a száját. Tovább akartam szólongatni, de kiélesedett macskaérzékeim azt súgták, hogy valami közelít felém. Felkaptam a továbbra is ernyedt testet, hogy aztán az utolsó pillanatban vetődjek oldalra a hatalmas fémkar csapása elől. Stabilan értem földet, és ismét Úrnőmre pillantottam, de nem volt időm sokáig pihegni, ugyanis egy újabb kar közelített felénk szédítő sebességgel. Ismét sikerült félreugranom előle, és mikor a harmadik kar készült lecsapni, már fel voltam rá készülve. Gyorsan leraktam Katicát, ügyelve arra, hogy gyengéd legyek, majd a magasba rugaszkodtam, hogy a dühtől fűtve megsokszorozott erővel emeljem sújtásra a botom. A mozdulat közben olyan hosszúra nyújtottam, amennyire ilyen rövid idő alatt lehetett, és belevágtam a robotkarba. A fém kettérepedt, és működésképtelenül hullott a földre. Ismét a szerelmem felé pillantottam, és azt vettem észre, hogy felült. Azon nyomban felé iramodtam, hogy megnézzem jól van-e. Mire megérkeztem ő feltápászkodott, de szinte rögtön megbotlott, és felém esett. Reflexből elkaptam, és egyik karját átvetettem a vállamon.
- Jól vagy? - kérdeztem aggódva.
- P-per... - kiköpött egy adag vért - Persze.
- Azt látom.
- Tényleg jól vagyok... Csak...
Nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis egy újabb fémkar teljes erőből belénk csapódott, és mi messzire repültünk. Sikerült még a levegőben magamhoz szorítanom, és megvédenem őt a kemény landolástól. Így végül egymáshoz préselődve hemperedtünk párat egy háztetőn, míg végre megállt a pörgés. Ekkor azonban arra eszméltem, hogy a lányon fekszem. Gyorsan felemeltem magam, ám ekkor találkozott a tekintetünk, és én lefagytam. Az a gyönyörű szempár a tengert juttatta eszembe, ahogy egy sziget partján az aranyló homokot mossa, és szinte már a partvonalon álló pálmafák tövéig türemkedik ki, hogy aztán erejét vesztve visszahúzódjon medrébe új lendületért. A haja úgy ölelte körül arcát, mint a sötét éjszakából megmunkált ében fekete korona, melyen a hold sugarai csillámló drágakövekként fénylettek. Az ajkai... Az ajkai pedig a sok zúzódás ellenére is fényesen csillogtak a szerény szájfénytől, amivel a lány mindig bevonta. Ránézésre meg tudtam állapítani, hogy puhábbak, mint a legdrágább selyemlepedővel bevont párna, és mégis édesebbek, mint a frissen szüretelt gyümölcs. De jó is lenne leellenőrizni hipotéziseimet az ajkakról... Biztosra vettem, hogy a valóságban még százszor puhábbak, és százszor édesebbek azok az ajkak, mint a képzeletemben bármikor lesznek. Ebbe a lányba voltam szerelmes. Aki a sok sebesülés ellenére is úgy festett, mint a legelőkelőbb istennő, akinek semmi sem ronthat a megjelenésén. Ezt a lányt szerettem, nem pedig valami médiasztár fruskát. Ez a lány, aki most alattam feküdt, és kerek szemekkel bámult, ez a földi pórnép közé alászállt angyal volt az egyetlen szerelmem. És ezt a csodálatos teremtményt képes lettem volna akár az életem árán is megvédelmezni. Ez volt a küldetésem. Ez volt a létezésem értelme. Meg kellett óvnom Katicát. Újult erővel ugrottam fel, és elszántan szálltam ismét harcba a fém óriáspolippal.

- Csodálatos Katicabogár! - mondta ki sokadszorra a békét helyreállító varázsigét Katica. A varázslat azonnal munkához látott, és egy szemvillanás alatt felépítette az épületeket, megjavította az utcákat, helyrehozta a gépeket, és nem utolsó sorban begyógyította a lány sebeit. Pár pillanattal később csipogott egy utolsót a fülbevalója, aztán egy rózsaszín villanás formájában eltűnt róla a szuperhős felszerelés. Odaléptem hozzá, és felemeltem, pont úgy, ahogyan azt akkor tettem, amikor nem volt magánál.
- Hazavigyelek? - kérdeztem.
- Leköteleznél - felelte fáradtan Marinette. Erre csak bólintottam, és már suhantunk is a levegőben. Út közben szorosan átölelt, nehogy véletlenül lezuhanjon, Tikki pedig a lány hajába fészkelte magát. Mikor megérkeztünk a szobájába, ő ruhástul leroskadt az ágyra. Odaültem mellé és óvatosan megkérdeztem:
- Miért nem mentél el az interjúra?
Válasz helyett a párnájába temette arcát, és zokogni kezdett. Ettől elszégyelltem magam.
- Ne haragudj - kezdtem, és óvatosan a vállára csúsztattam a kezem - Nem akartalak elszomorítani...
- Ne - szipogta halkan - Ne kérj bocsánatot. Nem te tehetsz róla. Én vagyok a hibás...
- Tessék? - kérdeztem, teljesen meghökkenve a szavain - Hogyérted, hogy te vagy a hibás? Mégis miért?
- Azért, mert nem vagyok alkalmas Katicának.
Ez olyan váratlanul ért, hogy a torkomra forrt a szó. Alkalmatlan? Ő? Ő?!
- Ö... Ezt... Ezt meg miért mondod?
- Hát nem tűnt fel?
- Micsoda?
- Az, hogy én okoztam ezt az egészet.
- Mit?
- Mindent. Először beleszerettem egy srácba, akire lányok ezreinek csorog a nyála, és mertem abban reménykedni, hogy egyszer talán bemutatkozhatok neki. Sőt, azt a hiú reményt ápolgattam magamban, hogy kiérdemelhetem a szerelmét. Mikor aztán bebizonyosodott ennek az ellenkezője egy élő műsorban, ahova perceken belül díszvendégként kellett volna megérkeznem, ahelyett, hogy nyugtáztam volna a tényt, hogy Adrien Agreste mást szeret, magambaroskadtam, és a külvilágra fittyet hányva bőgtem a párnámon. Emiatt végül el se jutottam a stúdióba, ezzel elérve, hogy leteremtsék Nadját, aki számított rám, és dühöngeni kezdett, amikor cserbenhagytam. Ezután Mayura sötét bűbájjal töltött tolla megtalálta őt, amint éppen egy kamerát akart a földhöz vágni, aminek kis kapaszkodásra szánt polipkarjai lehettek, ezáltal létrehozva, egy robot-polip-monstrumot. Miután ez a polip elvergődött idáig, én tétlenül néztem végig, ahogy lerombolja a házunkat, és bekebelezi a szüleimet, utána pedig korán hívtam elő a szerencsetalizmánomat, és még azt is sikerült összehoznom, hogy a szörny kiüssön, aztán pedig a te nyakadba varrtam az egész melót.
Miközben beszélt, a hangja egyre jobban remegett, és egyre több könny gördült le hófehér arcán.
Ami engem illet, igencsak híján voltam a szavaknak.

Folytatása következik...

______________________________________

Sziasztook! Kivételesen úrrá lettem a rossz szokásomon, és végre előre megírtam egy fejezetet. Nem is emlékszem mikor sikerült ilyen utoljára... De szükség is lesz majd az előre dolgozásomra, ugyanis egész napos programok várnam rám! Remélem ti is élvezitek a nyár utolsó heteit! Aki igen, annak pacsi, aki nem annak ajánlom, hogy addig élvezze a szünidőt amíg csak lehet! Viszlát!