Egy felejthetetlen nyár /ByeAlex/

3. fejezet - Indul a mandula!

Egy hét múlva (2019. április 27., Péntek)

Az osztályban, hiába próbáltam nem szétkürtölni, nagyjából már mindenki tudta, hogy miért nem jövök a következőkben suliba, mivel szerencsére elfogadták a magántanulói kérelmünket, de azért fura lesz osztály nélkül tanulni, de közben boldog is voltam, mivel a lelkem mélyén végül is ez volt az álmom, csak ezt sosem mertem bevallani magamnak, bár ha ez nem jön össze, akkor a buszsofőrködés sem rossz. :D Otthon már készültem a holnapra lelkileg is, de már a cuccaimat is összepakoltam. Alex ragaszkodott hozzá, hogy lejöjjön hozzánk, mondtam, hogy erre tényleg semmi szükség, de mint ismerjük Alexet, egy elég akaratos személyiségről van szó, ami sokszor nem is baj. A délelőtt folyamán fog érkezni. 

Timeskip másnap délelőttre

Anya már délelőtt a konyhában sürgött, forgott, amikor én még csak kikeltem az ágyból. A "reggeli" rutin után le is mentem hozzá:

-Jó reggelt! -köszöntem kómásan.

-Reggelt? Már inkább jó napot! -mondta nevetve.

-Mit csinálsz?

-Ebédet. Megjön Alex, megebédelünk és majd utána elindultok, de ahelyett, hogy itt kérdezősködj, inkább add ide a polcról a sót!

-Jó, jó tessék! 

Amikor ideges, akkor jobb inkább elkerülni. Körülbelül egy óra elteltével, a csengő hallatán szaladtam le a lépcsőn, egyenesen az ajtó felé véve az irányt. Mikor kinyitottam, Alex állt velem szemben.

-Halihó! -köszönt rám egy pacsi kíséretében.

-Szia! Gyere be! -invitáltam be a házba.

Anya pedig ebben a pillanatban át is vette a prímet. Mindig ezt csinálja...

-Szia Alex! Örülök, hogy itt vagy! Na, gyere beljebb, ne álldogálj ott! Üljetek le!

Nem is volt vita, bementünk, leültünk az asztalhoz, Anya pedig az ebéd közben kifaggatta szinten mindenről, bár jogosan is tette, hisz mégis csak elmegyek egy időre itthonról, és megmondom őszintén, egy kicsit féltem is ettől a dologtól, sőt nem is kicsit. Az ebéd után pedig eljött a búcsú ideje, elköszöntem Anyától, majd Alexszel a már szinte védjegyévé vált Mini autója felé vettük az irányt. A bőröndömet berakta hátra, majd mindketten beültünk a kocsiba, és elhagytuk a várost. Végig néztem a városon, mert tudtam, hogy most egy ideig nem látom majd. Furcsa gondolatok jártak a fejemben miközben bámultam kifele az ablakon. Mi lesz ha nem jön össze? Biztos akarom én ezt? De ezek a gondolatok a város elhagyásával elmúltak, és visszatértem a valóságba.

-Na, mesélj magadról, mire Pesten leszünk mindent tudni akarok rólad! -kezdeményezett beszélgetést Alex. 

 -Hát, nem is tudom mit mondjak... Egy egyszerű, 14 éves srác vagyok, Gyulán élek, Csabára járok suliba, és nagyjából ennyi. -Foglaltam össze az életem röviden. 

-Ne viccelj, ezzel a hanggal nem mondanálak olyan nagyon egyszerűnek. És hogyan jött az éneklés? -kérdezett.

-Megmondom őszintén, én ezt sosem gondoltam komolyan, csak úgy jött. A válogatóra sem én neveztem be. Szeretek énekelni, de sosem álltam még ki ezzel úgy senki elé.

-Hát most ezen változtatni fogunk! És a családoddal mi a helyzet? 

-Anya cukrász, Apa pedig kamionsofőr, és ezért elég ritkán is van itthon, és most anyuval elég rosszul áll a szénájuk. Folyton veszekednek...nincsenek jó gondolataim a jövőjükre nézve. -mondtam el nagy sóhajok közepette.