Egy felejthetetlen nyár /ByeAlex/

5. fejezet - "Akkor is végig csinálom!"

Hetek múlva...

Már javában zajlott a június, és ezzel együtt a nyár. A tanulás jegelve, javában koncert, és fesztiválszezon. Az elmúlt koncertek tapasztalatait összeszedtem, és egy dolgot tudok mondani. IMÁDOM! Az egészet. A csapatot, a közönséget, a zenét. Mindent! Az X-faktoros forgatások is zajlanak ám a háttérben! Szerencsém van. Alex révén annyira belátok a műsor hátterébe, hogy az hihetetlen. Igazából mindig, mindenhol ott vagyok. :D Plusz egy csomó új embert ismerhettem meg ezáltal, még a versenyzők közül is. Ma egy városi rendezvényen lépünk fel, oda tartunk éppen. Alex most annyit dolgozik, hogy egy pillanatra sem tud kikapcsolni, és még vezetés közben is agyalt, ráadásul engem kérdezgetett, hogy szerintem jó-e, vagy sem az adott ötlet. Én meg mindenre helyeseltem, mert már kezdtem megőrülni tőle. :D Mikor odaértünk, a csapat összeáll, majd a színpadon beállt, és nem, nem az alkohol segítségével, hanem a hangmérnök segítségével. Minden megvolt, minden készen állt, néhány perc volt a kezdésig. Elkezdtünk felvonulni a színpadra, szépen sorban. Én voltam mindig az utolsó előtti, Alex pedig az utolsó. Nos, a színpadra felvezető kis lépcső a szó szoros értelmében kicsi volt, szűk volt, nagyon kellett figyelni, hogy az ember nehogy félrelépjen... Szerintetek kinek sikerült lezúgnia a lépcsőn a koncert előtt?

-Óóóóóóóó, baz* **g! -Ordítottam fel, mikor földet értem. Ritkán káromkodok, de ilyen fájdalmat rég éreztem. Sikerült a lábamra érkezni, majd a kezemre ráesni. Alex rögtön odarohant.

-Mi történt? Jól vagy? -kérdezte azonnal. 

-Hát, az eléggé nagy túlzás. -mondtam neki.

-Rá tudsz egyáltalán állni? -kérdezte, miközben összeszedett a földről.

-Ááá, rohadtul fáj!

-Figyelj, szerintem akkor ma ne állj színpadra, inkább idehívom azt az orvost. -mutatott az orvosi kocsira.

-Nem, nem kell! Akkor is végig fogom csinálni! -majd nagy fájdalmak között, és egy apró segítséggel, de feljutottam a színpadra. Még Alex a kezdés előtt kinézett rám, én bólintottam, ezzel jelezve, hogy kezdhetünk. Nem volt könnyű, marhára nem. Egyszer-kétszer a koncert közben is azt éreztem, hogy nem bírom, annyira fájt már, de....kibírtam. Erőt adott a közönség. Talán most éreztem először, hogy a zene, és a színpad több nekem, mint eddig gondoltam. Most nagyon vártam a koncert végét, és amikor végre vége volt a koncertnek, és levonultunk, a többiek eléggé furcsán néztek rám, mert ők ugye nem látták ezt az egészet, ráadásul a lábam már körülbelül kétszeresére dagadt.... Gondolhatjátok, milyen kellemes érzés. Minden esetre elhabogtuk gyorsan a többieknek, hogy mi is történt, majd rögtön be az autóba, és a kórház felé vettük az irányt. 

-Alex, bocsánat! -mondtam lehajtott fejjel.

-Miért is? -kérdezte értetlenül.

-Hát ezért! -mutattam a lábamra.

-Most komolyan? Istenem... Miért kérsz bocsánatot!? Ilyen baleset előfordul, és gondolom, hogy nem direkt csináltad. Hülye lettél volna. -nevetett. Ahelyett, hogy sajnálkozol, inkább legyél marha büszke magadra, mert ezt így nem sokan csinálták volna végig. És ha te nem is vagy büszke magadra, én nagyon is!

-Köszönöm Alex! -mondtam már egy kis megkönnyebbüléssel.

Őszinte leszek. Nagyon jól esett ez nekem. Most egy kicsit eltekintve attól, hogy k**vára fáj a lábam... Boldog vagyok, hogy van itt valaki mellettem, mert Édesanyám tudom, hogy megtett mindent azért, hogy nekem jó legyen, de őt is keveset látom, főleg most. Apa? Nekem ez a kifejezés meg is szűnt. Amióta Pesten vagyok fel se hívott. Mindig is volt egy kis apa hiányom, mert apám igazából nekem egy idegen volt, mert sosem volt otthon, sosem volt ott a fontos pillanatokban, és... Alex nekem most kicsit hiánypótló ezen a téren.