Egy felejthetetlen nyár /ByeAlex/

6. fejezet - Csalódtam... vagy mégsem?

Pár nap múlva...

Az elmúlt napokat szinte végig ágyban töltöttem, de már most elegem van, pedig még egy darabig ez lesz. Felkeltem, és ránéztem a telefonomra, ahol láttam, hogy Alex üzent.

Alex🥀: Fent vagy már?? 😶

Írta ezt fél tízkor. Most fél tizenegy van. :D Kicsit sokat alszom mostanában... de hát nincs mit tenni.

Én: Igen, fent! 🙂

Alex🥀: Jó regg... napot! 😄
15 perc múlva otthon vagyok, addigra legyél indulásra kész!

Én: Hova megyünk?

Alex🥀: Tudtam, hogy elfelejted! 😑 Megyünk kontrollra a kórházba! Ha nem leszel kész, kirángatlak az ágyból! Csak szólok! 😇

Én: Isten ments! Sietek!

Háááát... elhihetitek, hogy nem a legegyszerűbb dolog fél kézzel, és fél lábbal elkészülni, de sikerült. :D Alex pedig meg is érkezett. 

Indulhatunk? -kérdezte.

Persze! -vágtam rá, majd nem is vártunk, a kórház felé vettük az irányt. Körülbelül 10 perc várakozás után már szólítottak is, és a vizsgálat után egy jó hírrel szolgált a doktor.

A lábában a csontok már nagyon szépen összeforrtak, ezért a gipszet le lehet venni róla, viszont a kezén még néhány hétig maradnia kell. -közölte.

Ez nagyon jó hír, köszönöm szépen! -mondtam örömömben.

Le is szedték a lábamról a gipszet, annyi a javaslat, hogy ne nagyon erőltessem még.

Na, újra szabadlábon! Akkor már vissza is térhetsz a színpadra! -mondta nagy örömmel Alex, miközben tartottunk hazafelé.

Már nagyon várom! Megmondom őszintén, hogy hiányzott... Pedig nem rég kezdtem. -nevettem.

Ilyen ez a popszakma. Egyszer belekóstolsz, és nem tudsz tőle szabadulni. Holnap este már újra átéleheted! -válaszolta.

Hazaértünk. Őszintén megvallom, hogy már hetek óta piszkál az, amit láttam... mi lehet Anya és Alex között, ha egyáltalán tényleg van valami. De vettem a bátorságot, és rákérdeztem:

Alex, beszélhetünk valamiről őszintén? -tettem fel kicsit bizonytalanul a kérdést.

Persze! Baj van? -ült is le mellém a kanapéra.

Nincs baj, csak szeretnék kérdezni valamit. Pár hete láttam valami olyat, amit nem biztos, hogy kellett volna...Van valami közted és Anya közt? -vágtam is bele a közepébe.

Sóhajtott egy nagyot, majd ezt mondta: 

Szóval tudsz róla. Jó, nem baj, csak nem így terveztük... Igen, van.

Nyilván nem ért nagyon váratlanul a hír, de azért egy kicsit lesokkoltam.

Hogyan, miért? -tettem fel újabb kérdéseket.

Kezdem a legelején, hogy értsd. Amikor is belevágtunk ebbe az egész "vokálost keresünk" dologba, akkor egyáltalán nem így terveztük. Amikor jöttél te, a tök jó hangoddal, és ezt a jelenlegi megoldást találtuk, akkor igazából én voltam (nyilván) a legszkeptikusabb, és nem hittem, hogy ez így működni fog. "Pár hét, esetleg egy hónap." Gondoltam akkor. Tehát jöttél te, felköltöztél, és közben megismerkedtem ugye Édesanyáddal is. Teltek-múltak a napok, hetek és mindketten egyre jobban egymásra találtunk, és közben tudtam, hogy ez csak akkor működik, ha te itt vagy, máshogy nem menne,  és...