🌟Little Star🌟

-5-

~Hogyan találkoztam Dr.Strange-gel~

...aztán ő ismét szólásra nyitotta a száját, és én...

...egy hatalmasat sikítottam. Ám amikor ténylegesen kieresztettem a magas cét a torkomból, már a szobámban álltam, és a fazon a székemben ült. Most komolyan, tudom, sokszor kérdeztem és tinihiszti vagy sem, de miért én?

-Nem tudom, mivel kezdjem, hogy nem bántalak, vagy, hogy nyugodj meg, de asszem, ha meghallgatnál, az lenne a legjobb - jelentette ki a férfi a legnagyobb nyugalommal az arcán.

-Ki maga? - kérdeztem, és hirtelen szívesen elhúztam volna a francba, bár tudtam, hogy sok értelme úgysincs, ha mindig elvarázsol. Szó szerint.

-A nevem Dr. Stephen Strange, Leila. Segíteni szeretnék neked.

-Oké... Honnan tudja a nevem? Mi maga, varázsló?

-Úgy is mondhatjuk. A New York-i szentély őrzője vagyok.

-Ahaaa... - bólintottam lassan és megfontoltan. Hiába mondtam volna pár hónappal vagy pár évvel ezelőtt erre, hogy ugyanmár, ne szórakozzon velem, az igazság az, hogy mióta láttam isteneket repkedni és ez a fickó visszateleportált a szobámba, nem igazán voltak kétségem affelől, hogy igazat mond.

-Leila Maria Kinman, te világéletedben a múltat kutattad, hogy választ találj arra, ki az apád. De néha a múlt valójában a jövő. Csak ki kell nyitnod a szemed, és látni. - Ez persze gyönyörű, spirituális és mély monológ lett volna, ha nem teszem hozzá a végére, hogy:

-Oké, látom Önt, de... basszus. Jaj, ne mondja komolyan, hogy az anyám lefeküdt egy olyan csávóval, mint maga. Mármint, nem bántásból, tényleg, jó, hogy megvan az apám, a monológ is szép volt, csak... - És Strange-nek itt elfogyott a türelme.

-Semmi... közöm... anyádhoz... - hangzott fenyegető válasza, ám pillanatokkal később derűs hangvételre váltott. És nem azért, de az arcán nem látszott semmi érzelem! - Tessék, ebből talán kibogarászol valamit - dobott nekem egy könyvet, amit elkaptam, és majd leszakadt a karom tőle.

-De ez szankszrit, én nem....

-Sok sikert! Tudni fogom, ha rájöttél valamire. - mondta, majd eltűnt, én meg ottmaradtam, egyedül. Elpárolgott. Oké, Leila, gondolkodj racionálisan... Mi a franc?

***
A könyv gyönyörű volt. A lapjai csak úgy pörögtek az ujjaim alatt. Látszott, hogy kézzel festették. Egy ilyen könyvrégiség akár több millió dollárt is érhet. Majd meghaltam a kíváncsiságtól, hogy mi lehet benne. Mit is mondott Stark? A tudás bennem van... Jaj, légyszi, olvass szankszritul! - könyörögtem a chipemnek. Olvasd a szankszritot! - parancsoltam meg magamnak erélyesebben, de hiába próbálkoztam. Nem akart menni a szankszrit, így se, úgy se, úgyhogy jobb híján elővettem a Google Fordítót. 15 percembe telt, amíg el tudtam olvasni az első három szót.
Óh, ez nem a basic szankszrit volt, nem ám! Jesszus.
"A múltidézés mágiája" - ez volt a könyv címe. Múltidézés...

***
Aznap éjjel volt egy álmom. Nem szórakoztam 15 percnél többet a könyvvel, piszok fáradt voltam, és már nem volt kedvem semmihez. Az álmom viszont... Gyönyörű volt.

Kicsi voltam, és egy körhintán ültem a londoni parkban, ahol mindig futottam. Persze sok más is történt ott, anyával például, de ez most az én történetem. Soha, de soha nem ültem azon a körhintán kiskoromban, és most mégis... A játék ugyanis nagyon drága volt, és hiába könyörögtem anyámnak a jegyért. Szóval a körhintán ültem, és láttam anyát kacagni... Csodaszépen nevetett, úgy ahogy én sosem hallgattam nevetni. A mosolyok, és kacagások, amiket én kaptam, általában fáradt szemekből jöttek... Anya itt most viszont majd' kicsattant. De mellette... hallottam még valamit. Egy férfi hangja volt. Kiscsillagnak nevezett.
Aztán a kép váltott, és én kisbabaként feküdtem a bölcsőmben. A szemem csukva volt, és hiába próbáltam kinyitni, nem ment. Egy férfi tenyerének a simítását éreztem az arcomon. A kisbaba(aki én voltam)a tenyérhez simult az arcával, és boldogan gügyögött. A kéz puhán simított végig az arcomon, én pedig könnyezni kezdtem, és...