Albus Dumbledore emlékei Grindelwaldról [Befejezett]

Hagrid és a tea idő

Albus Dumbledore sokszor gondolt a néhai fiatal korára. Gyakran eszébe jutott, hogy mi minden lehetne teljesen más, ha okosabban és megfontoltabban cselekszik és hamarabb reagál egyes dolgokra.

Nem arról volt szó, hogy az egész életét bánta volna. Nem, korántsem bánta, hogy volt szerelmes. Hogy élte az életét. De azt igenis bánta, hogy a családja eltűnt mellőle és idővel a szerelem is.

Elgondolkodva sétált le a kastélyból Hagrid kunyhója felé. Mindennap lement a vadőrhöz egy-két teára, hogy tudja, hogyan állnak a kentaurokkal.

Nagyon csöndesek nyáron a fenevadak a Tiltott Rengetegben, igazán nem árt jól informáltnak lenni velük kapcsolatban.

- Igazgató úr! – kiáltott már nem olyan messziről Rubeus, a szakálla alatt mosolyogva.

- Hagrid - mosolygott szelíden a férfi. – Ne olyan hangosan. Szerencsére a fülem, nos, az még jó – tette a kezét a vadőr vállára, mikor odaért mellé.

Látszott a nagy emberen, hogy zavarba jött ettől a megjegyzéstől és hevesen bólogatott, miszerint megértette.

A kunyhó, mint mindig, barátságos volt, akár a tulajdonosa. Agyar a kandalló mellett feküdt, amiben most a nagy meleg ellenére is ropogott a tűz. Főtt fölötte a teának szánt víz.

- Máris kész a tea, igazgató úr – mondta csendesen Hagrid, majd leült Albusszal szemben. A megszólított csak csendesen bólintott.

Csendben beszélgettek és teáztak a továbbiakban, aztán az igazgató hallgatásba burkolózva merült el az emlékeiben.

Akkor is ilyen kellemes meleg volt, fújt a szél. A házban a tűz elemésztette a kandallóba dobált hasábokat. Minden békés és csendes volt. Albus az egyik fotelban kuporodott össze és egy könyvet olvasott. Aberforth Arianával beszélgetett és most ő mosdatta. Minden a legnagyobb rendben volt...

- Hé! Albus – nézett be a nyitott ablakon mosolyogva Gellert, egy könyv volt a kezében neki is. – Meg kell nézned, hogy mit találtam!

- Halkabban már, Ariana és Aberforth fent fürdenek.

- Együtt? - lepődött meg a szőke hajú fiú.

- Ariana ma nem érezte jól magát, ezért az öcsém segít neki. Ma már neki ment a falnak, mert megszédült. Féltünk, hogy baja esne.

- Teljesen megértem – bólogatott a fiú, majd várakozóan pislogott barátja felé. De két perc elteltével megelégelte a bárgyú mosolyú Albust. – Beengednél? Vagy az ablakban mutassam meg mit találtam? – csattant fel szemrehányóan.

Az idősebb Dumbledore azonnal felpattant és zavartan lépett a konyhában lévő ajtóhoz, ami távol tartotta Gellertet a ház belsejétől.

- Bocsáss meg! Elfelejtettem, hogy bezártuk az ajtót, nem is értettem, miért az ablakon köszöntél be – vallotta be halvány pírral az arcán, miközben zavarában nevetett.

Nagyon is szidta magát, amiért Gellert egy mosolyától elveszti racionális felét.

- Borítsunk rá fátylat, bár a láthatatlanná tevő köpeny jobban tetszene rajta – legyintett vágyakozóan, majd elfoglalta Albus előbbi helyét a fotelban.

Grindelwald valamivel magasabb és jóval izmosabb volt, mint Dumbledore, de ez egyiküket sem zavarta. Gellert szőke haja már eléggé megnőtt, hogy zavarja, ezért is tűrte a füle mögé. Mégis ez a mozdulat Albus számára maga volt a paradicsom. Mindig elvarázsolta a természetessége a másiknak.

- Meg is van, látod? Gyere már ide – fogta meg a karját, Gellert, az elbambult barátjának és az ölébe húzta, hogy jobban rálásson a könyv kissé már sárgás lapjaira.

Albus teljesen elgyengült. Tudta magáról, hogy egy ideje mélyebb érzelmei vannak a férfi iránt, de soha nem gondolta, hogy a szerelem tényleg olyan lehet, akár a könyvekben.

A szíve mindig gyorsabban vert, érezte a fülében dübörögni idegességében és örömében egyszerre. A végtagjai külön életet éltek, mikor a közelébe került és megérezte az illatát. A térdei kocsonyává váltak, a karjai pedig elzsibbadva lógtak az oldala mellett.

- Hogy? – fogta fel a sorokat végül révületéből visszatérve Albus. – Ez most komoly? Lehet, hogy a környéken élnek azok, akik a leszármazottjai lehetnek Ignotus Peverell-nek?

- Bizony! Úgy néz ki, a kutatásunkat siker koronázhatja. – Gellert mosolya széles volt, minden fogát látni lehetett. Ez a mosoly sokszor állította le az idősebb Dumbledore fivér szívét. Most is erre késztette.

- Akkor, holnap...

- Miért nem már ma? – kérdezte csalódottan Gellert és közel húzta barátját az ölében. Egészen közel... Szinte összeért az orruk, az arcuk. – Már ma elmehetnénk, hogy megtudjuk, hol rejthették el – suttogta a fülébe.

Ezek a kínzó szavak. A vágy, hogy elérjék a céljukat, miszerint a varázslók és boszorkányok ne éljenek sötétben.

- Tudom, mit érzel, Gellert. De értsd meg. Ma még beszélnem kell az öcsémmel, hogy vigyázzon Arianára – alig tudott hangokat formálni. A szája teljesen kiszáradt. Amikor pedig a szőke férfi eltolta magától csalódottságot érzett.

- Jól van. Akkor holnap reggel kezdünk. Addig is további szép napot – kelt fel a fotelból és amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen is távozott egy csalódott Albus Dumbledore-t hagyva maga után.

- Igazgató úr? – szólította meg kis idő múlva Hagrid a magába fordult, ősz férfit.

- Igen? – mosolygott szórakozottan és megitta a kihűlt tea maradékát. – Baj van, drága barátom? – kérdezte jó kedélyűen.

- Nem. Csupán aggódtam magáért, mert nem szólt semmit.

- Ugyan, csak elkalandoztam az emlékek és gondolatok erdejébe – mosolygott töretlenül. Aztán felkelt a székből és kinyújtóztatta fáradt tagjait. – Nos, köszönöm a teát, Hagrid. Mint mindig isteni volt. A híreket pedig örömmel hallgattam – tette még hozzá és lassan távozott, egy nagyon boldog Rubeus Hagridot hagyva maga után.