Egyedül vagyok, és a magány,
Mint ólomsúly nehezedik rám.
Nincs ki megértene, nincs ki segítene,
És nincs ki e helyzetből végre kimentene
Egyedül kell lennem,
S én nem teszek semmit ellene.
Sodródok a sorssal, és az ár,
Mintha kényszerítene.
A másik irányba mennék, de a sorsom magával sodor,
És a parton is végtelen csend honol.
Segítségért kiáltok, de nem hall meg senki,
És a szívem méllyén tudom, hogy elkellene menni.
De nem teszem, nem vetek véget a hajszának.
Átengedem magam a sodródó árnak.
A part túl messze, hogy végre kimásszak,
Nincs egy cseppnyi erőm, az egész testem fáradt.
De nem tudok hazudni önmagamnak.
Hisz tehetném magam újra szabadnak,
Gondtalannak mint még gyermekként éltem,
De inkább maradok a szenvedésben.
S kétlem, hogy jól döntök, mégis így cselekszem,
Mert valami ott tart a stresszben.
Talán sohasem értem meg miért,
De megszerettem a sors hideg jegét.
YOU ARE READING
verseim
Poetry"Verseket nem azért írunk és olvasunk, mert menő. Azért írunk és olvasunk verseket, mert valamennyien az emberi fajhoz tartozunk, az emberi faj pedig tele van szenvedéllyel. Az orvostudomány, a jog, a közgazdaság... ezek mind nemes dolgok, kellenek...
