Szemed Tükrében [Ereri/Riren]

2. fejezet

Döbbenten néztem a fiúra. Vak lenne? Ez csak valami rossz vicc ugye?

Jobban megfigyeltem Erent. A bőre szép napbarnított, kifejezetten jól állt neki a mogyoróbarna hajához, minek tincsei most keszekuszán álltak. Arca még kissé gyerekes, kis pisze orra van, mosolygós szája, ami most inkább kissé félve remegett meg. Végül belenéztem a szemeibe. Gyönyörű kékes-zöldes színűek, viszont a tekintete...olyan...élettelen. Nem lehet semmit kiolvasni belőle, csak... bámul a semmibe. Ez...megrémiszt. Még sosem láttam ilyet ezelőtt... olyan mint egy hulla.

Mikor sikerült feldolgoznom az információt, a szívembe ezer dárda képében fúródott a bűntudat. Én végig ezt a fiút bántottam, szidtam a háta mögött. Én is kinevettem hogy milyen béna. Utálom magam, utálom hogy ezt tettem. Ítélkeztem, úgy hogy tudatlan voltam. Mindannyian tudatlanok voltunk. Egy nagy rakás tudatlan balfék, akik ezt a szegény fiút bántották. Milyen lehet elviselni hogy vak vagy? Borzalmas. Erre jövünk mi és ráteszünk még egy lapáttal. Mégjobban megkeserítettük az életét. Én is ezt tettem, szörnyen érzem magam.

Jóvá akarom tenni...

Most jöttem rá hogy egy ideje csak bambulok szegény srácra, amiből nem hiszem hogy sokat észlelt, max a nagy csendet ami telepedett közénk. Hirtelen felpattantam, mire Eren megrezzent. Ó... gondolom észlelte a hirtelen mozdulatom, a cipőm koppanását, és a kis szelet amit generáltam a gyors mozgásommal.

-Sajnálom-szólaltam meg lágy, kedves hangon ami tőlem nem éppen a megszokott hangnem. Nem tudtam- tettem hozzá és a kezemet nyújtottam neki, kissé meg is böktem hogy biztos ami biztos azért érzékelje a segítő végtagomat.

Az arcáról csak sugárzott a színtiszta döbbenet amin el kellett mosolyodnom, egész aranyos. Végül a sokkolt állapotából kitörve elfogadta a kezem és felsegítettem.

Gyere, segítek kimenni a suliból- mondtam kedvesen. Hirtelen milyen segítőkész lettem. Úgy érzem hogy...segítenem kell neki ha már sokat szenvedett miattunk. Kell neki valaki aki kiáll mellette, és ez az ember én szeretnék lenni. Mert...olyan aranyos és...megérdemli a gondoskodást. Jézusom, miket gondolok? Mit tesz már most velem ez a fiú?

-Eren szemszöge-

Egy perce még kiabált velem, most pedig a kezébe karolva jövök le a lépcsőn. Ő Levi, biztos vagyok benne, megismertem egyből a hangját. Furcsa... nagyon. Általában nem ilyen kedves a hangja, mint amilyen az előbb volt. Most lágyan segít le a lépcsőn. Érdekes az érintése, a bőre pedig puha.

-Ez az a lépcső amin 12 fok van?-kérdeztem.

-Öhm.. azt hiszem igen-kaptam meg a válaszom. Meglepettség sugárzik a hangjából. Biztos nem gondolt arra hogy én pont fogom számolni a lépcsőfokokat, már pedig amit lehet azt megszámolok, nem tehetek mást.

Van egy furcsa módszerem hogy hogyan észlelem a dolgokat körülöttem. Hasonlít a denevérekéhez, a lényege az hogy egy nagyon halk kattogásra hasonlító hangot adok ki a nyelvemmel, majd figyelem a visszaverődő hanghullámokat. Mivel 6 évesen vakultam meg egy balesetben, mára már szépen felerősödött a hallásom hogy ezt meg tudjam csinálni. Persze ez se az egyik napról a másikra ment, évekig gyakoroltam hogy ezt meg tudjam csinálni. Gyakoroltam, mert én is normális életet akarok élni, a lehető legnormálisabbat. Persze ez se mindig működik tökéletesen, a tömegben nehezen érzékelem az embereket, ezért is gyakoriak az ütközéseim. Erre van az én kis vakvezetőkutyusom, Marcipán.

Mivel Levi nem igazán tud az én kis módszeremről, ezért kifejezetten meglepődött mikor magamtól kanyarodtam a folyosón a főbejárat irányába. Hosszú időbe telt mire elmagyaráztam neki a dolgot, de megértette. Végig olyan érdeklődő volt, többször kérdezett is, amit nagyon értékeltem. Említettem már hogy milyen kellemes hangja van? Megnyugat, ahogyan az aurája is. Többet akarom érezni...többet akarok vele lenni.