Elfeledett világ

16. fejezet

,,A sors egy szemvillanás alatt kibillentheti a mérleg nyelvét. Hiába tölt el minket mérhetetlen boldogság az egyik pillanatban, attól még a következő tele lehet keserűséggel."

Lucinda Riley

Vártam.

Csak vártam.

és csak vártam.

Telt az idő. Már bőven eltelt egy hét, sőt lassan kettő is és szélcsend volt, amolyan vihar előtti csend, ha lehet így fogalmazni. Nem történt semmi.

Pakoltunk, mentettük, amit lehet, úgy, mint az ürge, aki az esős időszakban összeszedi holmiját és igyekszik új otthont keresni magának. Roppant ideges voltam, hátha valami fontos felett elsiklok és esetleg itt hagyjuk. Nem akartam semmit az ellenség kezére juttatni. De nem is ez zavart a legjobban.

Ami a legnagyobb probléma volt az az volt, hogy nem tudtam mikorra várható a támadás és úgy éreztem magam, mint egy üldözött vad, aki sérülten vergődik a bokorban és arra vár, mikor mérik rá a végső csapást.

Borzalmas volt... akárcsak a hasonlataim.

Talán tényleg az agyamra ment a feszültség, hiszen most már magamat szórakoztatom a borzasztó szóvicceimmel.

A fejemet fogtam és fel alá járkáltam a teremben, ahol nemrég még mind együtt álltunk és megbeszéltük a haditervet. Aeron próbált nyugtatni mindennap, de csak azt érte el, hogy idegesebb lettem.

- Nyugodjon meg!- kért mellém lépve Rawion- Minden rendben lesz kérem bízzon benne!- mosolygott le rám. Sokkal magasabb volt nálam és termete mindig elképesztett. Még Aeronnál is magasabb volt, pedig ő sem egy alacsony férfi.

- Aggódom érte, vagyis értük- egészítettem ki- Beren azt ígérte, hogy üzen, ha ott vannak. Egy napja meg kellett volna érkezniük oda- masszíroztam a halántékomat. Az utóbbi időben annyit rohangáltam, hogy elfelejtettem figyelni a hangok kiszűrésére és sokszor érzékeny hallásom miatt zuhatagként csapódtak a fejembe a környezet zörejei, amik az őrületbe és a migrénbe kergettek.

- Biztos vagyok benne, hogy csak apró bökkenőjük akadt és nem lesz semmi baj. Higgyen nekem, biztosan holnap jelentkezni fognak, ha még nem ma- mosolygott rám és biztatóan a vállamra csúsztatta a kezét majd finoman megszorította.

- Köszönöm Rawion, nem tudom mi lenne velem nélküled- mosolyogtam rá és megérintettem a kezét, majd magamról lehúzva azt elléptem tőle- bocsáss meg- néztem rá, majd kisiettem a teremből. Közel volt a terem az egyik a hátsó kertbe vezető ajtóhoz, így azon kirohanva kiadtam magamból mindent, amit kellett.

Egész reggel hányingerem volt, sőt már napok óta nem éreztem jól magam. Valószínűnek tartottam, hogy ehettem valamit, ami megfeküdte a gyomromat, vagy nem tudom. A kőfalnak támaszkodtam mikor összeszedtem egy kicsit magam. Téptem egy marék füvet és letakartam a „művemet" . Hallottam, hogy nyílik az ajtó és szégyenkezve összerezzentem. Egy fekete hajtengert pillantottam meg. Gelwaith volt az, az egyetlen női társam ezen a vidéken. Észre se vettem, hogy bent tartottam a levegőt, így mikor megnyugodtam, hogy csak ő az kifújtam.

- Minden rendben?- lépett oda hozzám és átkarolta a hátamat.

- Nem igazán- néztem fel rá idegesen- nagyon rossz a gyomrom napok óta és hányingerem is van- magyaráztam- talán valami romlottat ehettem. Mondatom hallatára kissé elhúzta a száját, majd odébb vezetett egy padhoz és leültünk rá. Hátravetettem a fejemet és mélyeket lélegezve próbáltam úrrá lenni a rosszullétemen. Próbáltam közben a hangszűrésre is figyelni, de az istennek nem akart sikerülni.