A gróf felesége

4. Fejezet

A temetésen végig szakadt az eső. Az emberek komorsága illett is ehhez az időjáráshoz. A sírás könnyeit ugyan elmosta a víz, de a hangjait nem tudta. Anyám úgy ordított, mintha a fogát húznák a testvéreim pedig visító kismalacra emlékeztettek. Körülnéztem a temető zord, ázott környezetében és nem tudtam elképzelni, hogy ezentúl itt legyen az apám. Nem voltam képes elhinni vagy feldolgozni, hogy meghalt. Az orvos szerint szívroham vitte el, a sok idegeskedés ártott meg neki. Pedig vékony ember volt, hirtelen természetű, de komoly. Még akkor sem fogadtam el a történteket, mikor a hideg földbe helyezték a koporsót, amiben feküdt. Csak bámultam, de nem ejtettem egyetlen könnycseppet sem. Még örültem is az esőnek, mert így legalább nem látták, hogy én vagyok az egyetlen rokona, aki nem sírt. Nem is emlékszem már mi történt utána, csak ott ültem anyám házában és néztem a széket, ahol azelőtt mindig apám ült. Ha ajtó nyílt, azt vártam, hogy ő lép be rajta. De nem jött. Akármikor voltam ott, apám soha többé nem jött. James állta a temetés minden költségét, anyám pedig még csak nem is hálálkodott neki érte. Természetesnek vette a dolgot. Én meg a szokásosnál is kevesebbet beszéltem. Mit is lehetne mondani egyáltalán ilyen helyzetben? Egy szerettünk elvesztése annyira fájó dolog, de talán az első alkalom visel meg a leginkább. A következő meg az azutáni már annyira nem, mert akkor már tudod, mi várható, hogy a lelked egy darabja meghal azzal az emberrel együtt, akit eltemetsz. Azt gondoltam, ha már minden szeretted elveszíted, te is meghalsz, mert elveszíted velük a lelked minden részét. Nem akartam, hogy bajuk essen, előttük akartam meghalni, hogy még egyszer ne kelljen ezt átélnem. Ilyenkor az életben maradóknak kéne támogatni és átsegíteni egymást a nehéz időkön, de engem senki sem tudott megvigasztalni és én sem vigasztaltam meg senkit. Este volt, mire visszatértem a kastélyba, Jamessel együtt, aki kivételesen békén hagyott. Ledobtam az átázott ruháimat és elmerültem a forró vizű kádba. Az egész életem olyan volt, mint ez a temetés és Adam volt benne az egyetlen jó dolog. Vagy talán ő sem, mert nem tudtam mi is volt közöttünk, még csak gyerekek voltunk, 17-18 évesek. Persze anyám az én koromban már Jessicával volt viselős, ahogy mesélték. Az idő múlásával pedig rosszallóan nézték, hogy nem szültem még gyermeket a férjemnek, akinek egyre kevesebb ideje maradt hátra. Hajnalban a cselédek riasztottak, hogy rosszul lett a grófúr, az orvost pedig már ki is hívták. Magamra kaptam egy köntös és illetlenül leszaladtam a szobájába. Egészen megdöbbentett, amit láttam. Akkor fogtam csak fel a helyzet súlyosságát. A szobája, ahová én eddig nem léptem be, telis-tele volt mindenféle furcsa eszközökkel, egy kész kis ispotály volt odabent felszerelve. Jamesen éppen eret vágott az orvos, mikor beléptem. Betegség átható, büdös szagát éreztem és a halál dermesztő érzete futott végig a hátamon. Nem értettem semmit.

- Mi folyik itt? – Komolyan és ridegen kérdeztem az orvost.

- Asszonyom. A férje úgy kívánja, hogy önt ne értesítsük az állapotáról.

- Hogy érti azt, hogy az állapotáról? Mi baja?

- A grófúrnak sajnos több komoly betegsége is van, tovább már lehetetlen lenne eltitkolni ön előtt. Az utazásokat is ezért írtam elő a számára.

- Hogy érti, hogy előírta? Nem is üzletelni ment?

- Minél több időt töltsön száraz, meleg helyen. A mi időjárásunk sajnos megviseli.

- Ez lehetetlen. Akkor ezért fogyott annyit mostanában? Ettől ilyen sápadt?

- Minden tőlem telhetőt megteszek asszonyom. Az ország egyik legjobb orvosa vagyok.

- Sara, kedvesem. – Magához tért, erőtlen volt a hangja.

- Itt vagyok. – Leültem mellé az ágyra és megfogtam a kezét, mintha valaha is szerettem volna. Persze a legtöbb, amit iránta éreztem a hála volt. Mégis, sajnáltam őt és nem akartam, hogy meghaljon.