A gróf felesége

5. Fejezet.

Hetek teltek el unalmasan és én nem tettem semmit. Néhány nemes nő átjött, hogy meghívót adjon valami bálra, amire nem mentem el a férjem híján. Csak ültem otthon egyedül, 17 évesen úgy éreztem mintha öregasszony lennék, aki már mindent megélt. Másra vágytam, de nem tudtam mire. Az Adammel való se veled se nélküled kapcsolat folyton kínzott, néha annyira boldoggá tett, máskor meg majd bele őrültem a fájdalomba. James rendszeresen küldött levelet amiben leírta, hogy jól van és a birtok felől érdeklődött. Rólam persze nem kérdezett. Pedig jól esett volna, legalább csak egy sor, annyi, hogy jól vagy? De még ezt sem tette meg. A válaszaim mindig rövidek voltak és csak a kérdéseire feleltek. Anyám is eljött meglátogatott, szemrehányást tett. Kimentünk a temetőbe a testvéreimmel. Teltek múltak a napok. A birtokon sétáltam, a szobámban ettem, a könyvtárban olvastam, elkerültem Adamet meg az istállót. Ebből állt az életem. Reménykedtem, hogy a férjem tovább marad távol. Nem akartam tettetni a törődést, minek is tettem volna, velem sem foglalkozott senki. Reggelente sokszor rosszul lettem, de nem szóltam senkinek. Azt hittem, ez egy súlyos betegség és hamarosan elvisz ebből az életből, de valójában egy újabb életet jelentett.

- Asszonyom. – Beverly belépett a szobámba. – Jobban van? – Az ágyon feküdtem ruhástul. Az orvos valami büdöset szagoltatott velem, amitől magamhoz tértem.

- Mi történt?

- Elájult asszonyom.

- Értem. – Reméltem, hogy csak pár hetem maradt hátra, annyira szenvedtem.

- Hányingere van ha eszik valamit?

- Főleg reggelente, szédülni is szoktam.

- A vérzése mikor volt utoljára? – Még itt sem gyanakodtam semmire. Milyen buta kislány voltam, csak akkor kezdtem felnőni.

- Két hónapja.

- Asszonyom! Ez nem lehet igaz! – Alig bírta visszafogni magát, szinte örömtáncot járt.

- Ennyire örülsz, hogy megszabadulsz tőlem?

- Tessék? Én a babának örülök.

- Hogyan, kérem? – Az orvosra néztem, aki szelíden mosolygott.

- Ön várandós grófné, gratulálok, a férje biztosan nagyon boldog lesz.

- Ez a legcsodálatosabb hír, amit idén hallottam! Azonnal szólok a...

- Ne merészeld!

- Mi?

- És ön se, doktorúr! Kérem! Én akarom elmondani mindenkinek! Kérem most hagyjanak magamra.

- Nos, írok fel valamit a rosszul létre, kérem szedje reggelente.

- Köszönöm. Most pihenek egyet.

- Igen.

- Kikísérem doktorúr. Erre tessék! – Becsukta maga mögött az ajtót. Azon járt az eszem, hogy ez lehetetlen, féltem, nem tudtam, hogy is lehetnék én az anyja valakinek. – Az én gyerekem. Babám lesz. Ad... a férjemtől? Ki lehet az? – Felkeltem és kinéztem az ablakon, Beverly Adammel trécselt. Idegesített a látványa. – Biztos elmondta neki, de akkor kidobom innen! – Kopogtattam, de nem hallottak meg. Nagyon féltékeny voltam arra a nőre, pedig semmi okom nem volt rá, vagy talán mégis. Egyszercsak elindult az arcán elégedett mosollyal, amit akkor sem volt képes letörölni, mikor velem beszélt.

- Asszonyom, annyira boldog vagyok! Ettől a hírtől a grófúr is meggyógyul ám de rögtön.

- Mit mondtál?