Éj-ízű könnyek

12. - valami

Annyi mindent le szeretnék írni, hogy tudom, nem leszek rá képes... Annyi gondolat tolong az agyamban, érzés a lelkemben, egy kicsit mégis üresnek érzem magam. Tudod, az élet furcsa. Felváltva akarunk élni és meghalni, meghalni és élni, miközben tudjuk, az élet is egyenlő egyfajta halállal. Kis halálokkal, vagy néha talán nagyobbakkal.
De tudod, van, ami mindig ott van, ott kell legyen a lelkünkben. Nevezhetem szikrának, fényfoszlánynak, egy kis darabka csillámpornak, akárhogy is hívom, ez mindig, örökké ott fog élni a te lelkedben is. Tudom, ó, hogy is ne tudnám, időnként olyan halvány, olyan apró, hogy legszívesebben mikroszkóppal keresném, habár aligha látnék is benne bármit a könnyeim fátylán át. De ott van. Néha eltemeti a sötétség, talán sokszor, de örökre elnyelni sosem tudja.
Nem fogom azt hazudni, hogy minden rendben lesz. Nem fogom azt hazudni, hogy nem fogunk többé meghalni. Mindig lesz valami, amit elvesz tőlünk az élet, de ezzel együtt ad is... Kérlek, próbáld meg nem elfelejteni – ígérem, én is próbálom –, hogy az élet sosem csak elvesz, vagy csak ad... Ha valamit el is vesz tőled, akkor egyben ad is, valami mást – tapasztalatot, tanulságot, erőt, valami bölcsességhez hasonlót –, még ha erre csak később döbbensz is rá.
Néha úgy érzem, meg akarok fulladni a könnyeimben, melyek a szememből, a véremben, mi a szívem sebeiből folyik. Maga alá temet az élet, én pedig fuldokva próbálok kimászni a gödörből, amelybe taszított, hogy aztán talpig koszosan, földesen felállhassak, arcomon a könnyek sárrá mossák a homokot, felnézzek az égre, és néhány röpke pillanatra elhiggyem, hogy lesz még az élet jobb is.
Ki akarom kaparni a szívemből a kételyeket, de tudom, hogy akkor nem maradna benne semmi.
Tudod, valójában alig elkülöníthető határ van az élet és a halál között. Nem tudom, hol kezdődik az élet és hol a halál, a kettő szinte egybemosódik. Mit jelent élni? Lélegezni, életfunkciókat mutatni? Vagy ez még csak a létezés fogalmát meríti ki?
Kérdések, melyekre talán soha nem kaphatunk választ. Kérlek, egy kicsit ne próbáld meg görcsösen megválaszolni ezeket, megtalálni önmagad, az okaid, a célod... Csak élj, lélegezz be mindent, és ha nem keresed, hamarabb rábukkansz önmagadra.
Szétszóródott a lelkem. Ott van a szél által röpített juharmagban, az őszi elmúlás-illatban, a felhőkben, az éjszakai égbolt sötét vásznán, a könyvsorokban, a dallamokban, a könnyeimben.
Nem tudom, van-e tovább, nem tudom, meghalt-e már a jövőm, és félek, belefulladok a sok "nem tudom"-ba. De hát ez az élet, nem? Folyamatos kis fulladások. Mindenben. A semmiben.
Lehunyom a szemem és mosolygok, félek, mire kinyitom, megtelik könnyekkel. Próbálok kitörni a buborékból, amelybe kerültem, önmagam burkából, a ledönthetetlennek tűnő falaim közül. El fog fogyni az oxigén... Mi van, ha már el is fogyott? A könnyeim az élet vagy a halál jelei? Az érzéseké vagy a haldoklásé? Vagy a kettő talán ugyanaz.
Folytassuk a kis zarándokutunkat, még ha fogalmunk sincs, hova, merre tartunk, előre nézzünk, még ha az orrunkig se látunk, és majd szép lassan kitapossuk a saját kis ösvényeinket. Vérzek már a sok tövistől, na de ki nem? Nem fog mindig előttünk járni valaki, aki a késével vágja a bozótot, nekünk kell a saját vérző tenyerünkkel arrébb hajtani a gazt, és megpróbálni nem megfulladni az út porában.
Ha meghalunk, ha életben maradunk, igazából már nem is számít, csak haladjunk, még ha rossz irányba vagy visszafelé is – csak haladjunk...
Tudod, mit mondok? A kis halálok azért vannak, hogy felkészítsenek majd a nagy halálra... Hátha így kevésbé lesz fájdalmasabb.

Nem kérek szárnyakat, Istenem, csak hogy a lábaim elég erősek legyenek ahhoz, hogy mindig továbbvigyenek...