Nem fogom bátornak tettetni magam, sem pedig erősnek. Mert félek, és gyenge is vagyok. Vannak fegyvereim, de sajnos az összeset csakis magam ellen tudom fordítani...
Nem marad már lassan semmim, amivel küzdhetnék, de a legrémisztőbb az egészben mégiscsak az, hogy azt sem tudom, miért küzdök egyáltalán. Nincs célom. Nincs oka annak, hogy vagyok. Vagy ha van, igencsak furfangosan elrejtették előlem.
Mit tehetnék? Kapálózom a hálóban, ami lassacskán megfojt, és soha nem szabadulhatok. Megfulladok.
Nem marad már semmim, csak a szeretetem, amelyben talán van még egy aprócska reménysugár, a hitem, amit igyekszem megtartani – na persze nem önmagamban... hanem Istenben –, és a büszkeségem, amelyhez foggal-körömmel ragaszkodom, habár már alaposan megtépázták szegényt.
Sokszor csak azért nevetek, hogy elfedjem a szomorúságom, hogy nehogy megsajnáljanak... Azért mosolygok, mert nincs kedvem kifejteni a problémámat, könnyebb azt mondani – azt hazudni –, hogy semmi bajom.
Nehéz az élet, ugye?
Nem vagyok elég erős hozzá. Félek... Félek, mert egyedül kell szembenéznem vele. Félek, mert belefáradtam, már most.
Nem tudom, valaki képes-e megérteni ezt... Csak a szavaim látjátok, a könnyeimet nem. Mások is csak az arcomat látják, de nem a gondolataimat... A mosolyomat, de nem a sebeimet... A szemeimet, de nem a lelkem helyén tátongó feneketlen űrt.
Nem baj, ha nem ismersz... Talán addig jársz jól.
YOU ARE READING
Éj-ízű könnyek
Random___ ❝nem kérek szárnyakat, Istenem, csak hogy a lábaim elég erősek legyenek ahhoz, hogy mindig továbbvigyenek...❞ ❝lehunyom a szemem, hátha mire kinyitom, már máshol leszek, egy jobb helyen, ahová nem követnek lelkem démonai...❞ (A Szilánkjaim é...
