Among Shadows /szünetel/

👑2. fejezet /A döntés és a látomás/👑

-Most mégis hova mész? - kérdezte tőlem.
-Azt még én magam sem tudom, de majd lesz valahogy - válaszoltam vissza sem nézve.

2 hét telt el azóta, hogy ott hagytam azt az embert, aki segített nekem az elmúlt időben és holnap meg ezt a helyet is elhagyom, amit eddig az otthonomnak hívtam. Most hogy tudom, hogy az öcsém életben van már nem látom értelmét itt maradnom. Azt már eldöntöttem, hogy az egyik intézetbe megyek el, de fogalmam sincs, hogy melyik városba menjek. A New-Yorki intézetbe nem mehetek, mert ott van az öcsém. Nem azért, mert megismerne vagy ilyenek, hanem mert nem tudnék ellen állni annak, hogy elmondjam neki hogy ki is ő igazából és hogy én ki vagyok. Nem forgathatom fel az eddigi életét csak mert én nem tudtam nyugton maradni és egyből eljöttem, amint megtudtam, hogy hol van. És tegyük azt is hozzá, hogy mivan ha nem hisz nekem?! Vagy ha el is hiszi akkor sem tudom igazából bizonyítani. Csak annyit tudnék neki mondani, amennyit én is csak úgy hallottam. Kézzel fogható bizonyítéknak meg csak egy fényképem van, de az is régi és azt mondhatná rá, hogy bárki szerepelhet rajta akinek barna-kék szeme van és szőke haja. Ha én lennék a helyében és valaki csak úgy felbukkanna és mindent amit eddig tudtam felborítana őszintén szólva én sem hinnék neki. Szóval New-Yorkot messziről el kell kerülnöm, ha nem akarok sem neki sem magamnak problémát okozni. Már éreztem, hogy kezd leragadni a szemem az álmosságtól, ezért inkább úgy döntöttem, hogy lefekszem aludni és reggel majd valamit rögtönzök az úticélommal kapcsolatban. Ezután a gondolataim csak az öcsémen jártak. Azon töprengtem, hogy hogy nézhet ki jelenleg és hogy milyen a viselkedése, az öltözködése, hogy milyen fegyvereket használ, de számomra a legfontosabb kérdés mégis csak az volt, hogy hogyan érzi magát szellemileg és lelkileg. Miközben ezek a kérdések cikáztak a fejemben szépen lassan elnyomott az álom...

☆☆☆Álmomban☆☆☆

Ott álltam abban az erdőben, ahol magamhoz tértem 11 évvel ezelött. Csak annyi volt a különbség, hogy nem 6 éves vagyok most hanem 17. Éreztem valami furcsaságot ebben az egészben. Valami azt súgta, hogy menjek oda, ahol felébredtem. Elkeztem futni, ahogy csak bírtam és amit ott láttam mindent megváltoztatott. Saját magamat láttam ott feküdni a földön mellettem pedig 3 ember térdelt. Kettőjüket azonnal felismertem. Ott voltak ők, akik életet adtak nekem és az életüket áldozták fel értem és az öcsémért. Csak képeken láttam őket, de tudtam, hogy ők a szüleim. A harmadik személyről csak azt tudtam megállapítani, hogy egy húszas éveiben járó nem túl magas fekete hajú férfi volt. Közelebb mentem, hogy halljam mit beszélnek.
-Biztos, hogy ez a legbiztonságosabb ötlet? - kérdezte anya.
-Ugye nem lesz semmi baja? - csatlakozott apa is.
-Ennél jobb ötletet nem tudtatok eddig mondani, de ha eszetekbe jut még most valami, akkor szívesen meghallgatnálak titeket, de mivel vészesen fogy az időnk azt javaslom, hogy igyekezzünk. - nézett rájuk komolyan az idegen férfi. Ők nem szóltak semmit sem, csak bólintottak. - Rendben, akkor kezdem - mondta és elkezdett a kezével legyezni fölöttem. Nem tudtam mit is csinál pontosan, de valami azt súgta, hogy nemsokára kiderül. Pár perc után abba hagyta és a szüleimre nézett.
-Ez a gát megakadályozza, hogy valaha is emlékezzen bármire a múltjával kapcsolatban és olyan varázslatot is használtam most nála, ami elrejti minden ellenség szeme elől addig, amíg be nem lép Alicante területére. Amint átlépi a határt egyből megszűnik a varázslat. Elvileg soha többé nem fog emlékezni semmire, de ebben csak 99,99%-ban vagyok biztos. Nagyon ritkán, de előfordulhat, hogy a későbbiekben álmában lesz egy-két kisebb látomása, de nem hinném, hogy pont olyan jutna az eszébe, ami miatt ezt kértétek tőlem. De most viszont tűnjünk el innen - mondta a férfi, aki ezek szerint boszorkánymester volt.
-Köszönjük. Örökké hálásak leszünk neked ezért - mondta apa és már el is kezdtek futni anyával együtt Alicantéhoz képest az ellenkező irányba. A boszorkánymester felállt mellőlem, de nem indult el, hanem odavarázsolta mellém a táskát, amiben a cuccaim voltak és belerakott egy papír darabot.
-Tudom, hogy a szüleid nem örülnének annak, ha ezt látnák, mert azt akarták, hogy semmit se tudjál a múltadról és magadról - nézett le rám a boszorkánymester szomorúan - de nem akarom, hogy teljesen elveszettnek érezd majd magad amikor felébredsz, ezért leírtam mindent, ami fontos ahoz, hogy élj. Remélem majd még találkozunk. Minden jót Victoria. - ezzel megnyitott egy portált és eltűnt.
A portál bezárulásával egyidőben elsötétült minden.

☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆

Másnap reggel mikor felébredtem először nem akartam elhinni, hogy ez nem álom volt igazából, hanem egy látomás, de pár perc elteltével beláttam, hogy ilyet magamtól nem tudnék kitalálni, csak akkor ha már átéltem, de nem nagyon akarok most ebbe belegondolni, mert most épp elég problémám van azzal, hogy hova menjek. Mivel nem jutott jobb dolog az eszembe, ezért elővettem egy térképet és becsukott szemmel ráböktem. Mikor kinyitottam a szemem azt hittem rosszul látok, mert az ujjam a New-York feliraton állt. Gyorsan megismételtem ezt, de most úgy, hogy letakartam azt a részt, ahol New-York van. Második próbálkozásra Los Angeles jött ki. Tehát akkor irány Kalifornia. Összepakoltam a maradék ruhámat és még enni és inni valót is csomagoltam, mielött kiléptem volna a házból, ahova soha többé nem akartam vissza jönni.

Miután elindultam a szomszéd utcában találkoztam egy nagyjából 50es éveiben járó nővel. A haja már elkezdett őszülni és a bőre is már kissé ráncos volt.
-Hova hova korán reggel ennyi cuccal? - kérdezte tőlem.
-Hát a Los Angeles-i intézetbe tartok éppen.
-És hogy hívnak kislány? - érdeklődött tovább.
-Victoria Black - mondtam és ő először elgondolkozott egy kicsit és csak utána szólalt meg.
-Ilyen árnyvadász családnevet még nem hallottam. Biztosan ez az igazi neved? - nézett rám felvont szemöldökkel.
-Nem - mondtam határozottan - de 6 évesen egy erdőben ébredtem úgy, hogy nem emlékeztem semmire, még arra sem, hogy ki vagyok. Nem tudtam semmit sem a múltamról, ezért saját magam találtam ki egy családnevet - itt láttam rajta, hogy nagyon meglepődött.
-Igazat mondasz azzal, hogy nem emlékszel semmire sem? Nem hazudsz te nekem?
-Ez a teljes igazság. Nem hazudok - hát nem is hazudtam, csak nem mondtam el, hogy egy levél, egy kép, egy ember és egy látomás miatt tudok már bizonyos dolgokat, de nem akartam egy teljesen idegen nőnek elmondani ezeket, mert mondjuk van olyan is, hogy magánélet és én inkább nem osztom meg senkivel sem a részleteket, mert nem rá tartoznak.
-Akkor mért van olyan érzésem, hogy hazudsz?
-Azt nem tudhatom, de az érzelmek és a megérzések sokszor becsapósak tudnak lenni, főleg akkor ha egy emberről van szó.
-Ebben igazad van és nem is szabad úgy ítálkezni valakiről, hogy nem is ismerjük, mert lehet, hogy valaki kedvesnek látszik és utána meg kiderül hogy gonosz és aljas, de van olyan is hogy valaki nem szimpatikus valami felszínes dolog miatt utána meg rájön az ember, hogy tévedett és ő igazából egy kitartó és hűséges személy. Amikor meg akarunk ismerni valakit az sokszor teljesen olyan, mint amikor kiválasztunk egy könyvet a könyvtárból, vagyis a borítója és a címe alapján ítéljük meg. Vannak könyvek, amelyek kívül szépek és a címük is jól hangzik, de tartalmilag meg olyan semmilyenek és unalmasak, és persze van a fordított eset, hogy se a borító se a cím nem tetszik, de a belső meg nagyon is megnyerő és izgalmas lenne, ha nem arra koncentrálnának az emberek, hogy milyen a külső, vagyis ha nem lenne mindenki ennyire felszínes. Sosem tudhatjuk addig meg, hogy ki milyen amíg meg nem ismerjük az illetőnek az igazi énjét, tehát azt ami legbelül van. Sokszor ehez idő kell, de sokak szerint az idő pénz és ilyenekre nem akarnak időt fordítani, mert ez nem olyan fontos számukra. Egyesek meg úgy is tartják, hogy az érzelmek gyengítik az embert, pedig nem így van. Az érzelmek adnak nekünk erőt ahoz, hogy a végsőkig kitartsunk és küzdjünk.
-Ahha. Értem.
-Jajj ne haragudj, hogy korán reggel ilyennel fárasztalak téged kedvesem.
-Semmi probléma.
-Jajj most jut eszembe, hogy én még be sem mutatkoztam! A nevem Rosalie Nightwine, de hívj csak simán Rosienak.
-Köszönöm Rosie ezt a tartalmas beszélgetést, de nekem indulnom kéne.
-Lenne egy javaslatom.
-Mivel kapcsolatban?
-A céloddal és az emlékeiddel.
-Mégis mi volna az?
-Az, hogy ne egy intézetben pazarold az értékes idődet, hanem menj el a néma testvérekhez Csontvárosba, hátha tudnak neked segíteni az emlékeiddel kapcsolatban. Én nem tudom mi történhetett veled, de szerintem te viszont tudod valahol az elméd mélyén úgy, hogy nem is tudsz arról hogy ott van az az információ és úgy gondolom, hogy a néma testvérek talán előtudják hozni ezeket az információkat és talán az emlékeidet is. Valamint feltételezem, hogy azért akarsz elmenni egy intézetbe, mert testileg erős vagy. Na de a lelked és az elméd is elég erős ahoz, hogy démonokat ölj? Vagy olyan alvilágiakkal végezz, akik megszegték a szerződést? - elgondolkoztam azon, amit mondott és lehet, hogy igaza van. A harc nagyon is jól megy és a rúnákat is nagyon jól ismerem, de az elmém és a lekem még nem biztos, hogy készen állna egy démontámadásra vagy valami hasonlóra. Bátor vagyok, de egy életveszélyes helyzetben lehet leblokkolnék vagy hasonló.
-Köszönöm a tanácsokat és az út mutatást.
-Ha ezzel a világ legjobb árnyvadásza válik belőled, akkor örülök, hogy segíthettem - ezzel bement a házába és ott hagyott engem a kérdéseimmel és a bizonytalanságommal együtt.