Among Shadows /szünetel/

👑6. fejezet /Vallomások/👑

-Szia - köszönt vissza az ismeretlen lány - a nevem Dominica Taylor, de nyugodtan szólíts csak Nicának. Ami viszont a fajomat illeti én vérfarkas vagyok, akárcsak Chris és Lewi - mondta mosolyogva.

Unalmasan teltek a következő hetek. Ez idő alatt nagyon összebarátkoztam a többiekkel, főleg Minával és Williammel. Minával kölcsönösen megértjük egymást és ha vita van a házon belül, akkor egymás mellett állunk ki mindig. William és én nem mindig értünk egyet (többször volt kettőnk között vita, mint mindannyiuk között mielőtt hozzájuk kerültem volna😂), de annak ellenére benne bízom meg a legjobban. Általában csak az ő véleményét szoktam kikérni bizonyos dolgokkal kapcsolatban, mert ő sosem azt mondja amit hallani szeretnék, hanem mindig a kegyetlen igazságot, amiért hálás is vagyok.
Ezekben a hetekben anyiból állt egy-egy napom, hogy Williammel edzettem a pincében kialakított edzőteremben, beszélgettem a többiekkel, könyvet olvastam és gondolkodtam. Elsősorban arról a bizonyos álomról, ahol meghaltunk. Nagyon reménykedem, hogy tényleg csak egy álom volt és nem egy látomás, de minnél többet gondoltam rá, annál biztosabb voltam benne, hogy ez egy látomás volt. Elsőként is azért, mert úgy álmondtam Nicáról, hogy csak a látomásom után találkoztam vele először.
Egyik edzésen is ezen gondolkoztam. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy fel se fogtam elsőre, hogy mi történt. Az egyik pillanatban még álltam a másikban már a földön feküdtem a hátamon.
-Ez meg mi volt? - kérdezte William.
-Mire gondolsz? - kérdeztem vissza miközben felültem.
-Mondtam, hogy na akkor kezdjük és én megindultam, de te nem csináltál semmit. Csak úgy itt álltál, mint egy szobor - mondta felháborodva, majd felém nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen a földről és kedvesen folytatta, amikor már vele szemben álltam - nagyon nem vall rád, hogy hagyod magad. Mi van veled?
-Ne haragudj, csak nagyon elgondolkoztam valamin.
-Azt látom és azt is, hogy ez a gondolat nagyon bánt téged. Nem lenne könnyebb ha elmondanád valakinek?
-Nem, nem lesz jobb, mert azzal a tudattal kell élnem, hogy valóraválhat! - emeltem meg a hangom, amitől kissé hátrahőkölt, mert még egyikőjük sem látott idegesnek vagy feldúltnak.
Pár másodperc néma csend után elém lépett és szorosan magához ölelt. Először nem tudtam, hogy miért csinálja, majd mikor végre rájöttem egyből szabadulni akartam, de nem hagyta. Azt akarta, hogy lelkileg megtörjek és elmondjak neki mindent, hogy jobb legyen a lelkiismeretemnek. Nem sokkal később éreztem, hogy már nem tudom vissza tartani a könnyeimet és elsírtam magam. Ekkor elengedett és a földre rogytam, majd letérdelt mellém, átkarolt és úgy sírtam tovább. Nem tudom mennyi ideig voltunk így, de éreztem, hogy lassan kezdek megnyugodni, amit valószínűleg ő is érzékelt, mert elengedett és leült velem szemben törökülésben. Mikor már teljesen befejeztem a sírást én is elhelyezkedtem törökülésben és csendben néztük egymást. Pár perc után végül megtörte a csendet.
-Most már jobb? - kérdezte a szemében együttérzéssel.
-Nem teljesen - válaszoltam lehunyt szemmel.
-Tehetek még azért valamit, hogy jobban legyél?
-Igen - mondtam, majd ránéztem és láttam, hogy kíváncsi - halgass végig - válaszoltam sóhajtva.
-Elmondod, hogy mi bánt?
-Igen, de utána neked is elkell mondanod valamit.
-Mit szeretnél tudni? - kérdezte gyanakodva.
-Azt, hogy mi történt veled kiskorodban, ami miatt néha visszahúzódó vagy.
-Kérj bármi mást, de ezt ne - mondta elfordulva.
Megfogtam az állát és felém fordítottam a fejét. Ekkor láttam meg, hogy egy könycsepp folyik végig az arcán.
-Tudom, hogy fáj vissza emlékezned - letöröltem az egyik ujjammal a könnycseppet - de nem menekülhetsz ez elől örökké.
-Rendben elmondom, de meg kell ígérned, hogy senkinek sem mondod el - mondta a lehető legkomolyabban.
-Ígérem, hogy nem mondom el senkinek bármi legyen is az - ígértem meg neki.
-Oké, akkor kezdheted - sóhajtott egy nagyot.
-Oké. Na szóval ez úgy kezdődött, hogy... - kezdtem bele a mesélésbe.
Elmondtam mindent a látomással kapcsolatban és egy apró részletet sem hagytam ki a beszámolómból. Végül azt is elmondtam neki, hogy Nica úgy szerepelt az álmomban, hogy akkor még nem is találkoztam vele. Mikor befejeztem ránéztem valamiféle reakciót várva, amit nem egyhamar kaptam meg.
-Na szóval akkor összegezzük. Volt egy álmod...
-Ami nagy valószínűséggel egy látomás - vágtam közbe.
-Akkor meg egy látomásod volt arról, hogy meghalunk egy temetőben...
-Igen, a New-Yorki temetőben - vágtam újra közbe, amit egy lesújtó pillantással jutalmazott, tehát inkább úgy döntöttem, hogy nem szólok közbe többet.
-Na szóval meghaltunk a New-Yorki temetőben úgy, hogy azt sem tudod kivel harcoltál és ki miatt mentünk oda.
-Dióhéjban igen.
-Tehát ha nem megyünk még véletlenül sem New-Yorkba, akkor 0% annak az esélye, hogy ez az egész bekövetkezik - gondolkodott hangosan.
Ezután megint néma csend telepedett ránk, amit megint ő tört meg.
-11 évvel ezelőtt történt az egész, amikor 7 éves voltam. A legjobb barátom és én kint játszottunk az ő kertjükben. Édasanyám figyelt ránk, míg az ő szülei és az én apám bent voltak a házban. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy füst száll ki az egyik ablakon, majd megláttuk a lángokat is. Anya és én teljesen ledermedtünk, egyedül ő tudott csak reagálni bármit is. Akkor sem tudtam megmozdulni, amikor berohant az égő épületbe az édesanyja, az édesapja és a kisöccse nevét kiabálva. Egyikőjük sem jutott ki élve - mondta szomorúan, majd hozzátette - ha akkor nem blokkolok le legalább ő még mindig élne - szorította ökölbe a kezét.
-7 éves voltál... Ne hibáztasd magad emiatt - tettem a kezemet a vállára vígasztalóan.
-Már akkor azt terveztük, hogy felnőttként egymás parabataija leszünk.
(Aki nem látta a filmet vagy a sorozatot annak mondom, hogy a parabatai két árnyvadász, akik együtt küzdenek és közelebbi kapcsolatban vannak, mintha testvérek lennének)
Erre már nem mondtam semmit sem, hanem inkább vígasztalóan átöleltem a vállát. Nem tudom mennyi idő telhetett el. Esetleg csak pár perc vagy akár fél óra is? Ki tudja...
-Nagyon emlékeztetsz rá - mondta hirtelen.
-Mivel?
-Ő is kedves és jószívű volt, akárcsak te. Továbbá kitartó és okos is volt, de ha rád nézek - itt egyenesen belenézett a szemembe - a szemed emlékeztet rá a legjobban. Az egyik szeme kék, a másik meg barna volt neki is - mondta egy szomorú mosoly kíséretében.
-Akkor ezért nem akartad a legelején, hogy veletek éljek, mert rá emlékeztetlek - döbbentem rá, hogy ez volt a velem való kezdetleges viselkedésének a valódi oka.
-Igen valóban így volt...
-Most kéne jönnie a 'de'-nek - vágtam közbe, amit egy gyilkos pillantással jutalmazott, de én ennek ellenére is elnevettem magam.
-...DE - folytatta kihagsúlyozva a 'de' szót - rájöttem, hogy így legalább olyan, mintha még mindig velem lenne - mosolyodott el, majd pár pillanattal később le is hervadt az a mosoly az arcáról.
-Mi a baj?
-Csak eszembe jutott, hogy nemsokára 16.-a lesz.
-Mi a baj az április 16.-ával? - kérdeztem, mert érdekelt, hogy mi a baja a szülinapommal.
-Akkor lenne a születésnapja.
Teljesen ledermedtem. Elkedtem összeszedni magamban az infókat, amiket tudtam róla: közös szülinap; 11 évvel ezelőtti baleset; neki is volt kisöccse; hasonlított rám; ugyanolyan szemei voltak...
-Ne haragudj, hogy megkérdezem, de hogyan hívták? - sejtettem a választ, de az ő szájából is hallanom kellett, mert abban reménykedtem, hogy hátha csak tévedtem.
-Victoria Herondale. Mért?
-Ne ne ne ne... ez nem... lehetetlen... kizárt... - kezdtem el magamban beszélni, majd felpattantam a földről és elkezdtem fel-alá járkálni elötte - ilyen nincs... ez nem lehet igaz.
-Mi a baj? - kérdezte aggódva miközben ő is felállt.
-Semmi semmi, de most mennem kell - válaszoltam kissé hadarva.
El is indultam az ajtó irányába, mire ő elkapta a kezemet, amitől előjött egy újabb emlék...