A szerelem kivirágzása

Maradj velem!

Hideg és nyirkos volt minden. A szememben fáradságot éreztem, a karomban pedig zsibbadtságot. Kicsit kongott a fejem és sírást halottam, majd miután rendesen magamhoz tértem fogtam fel csak mit is tettem. Mivel hogy én voltam, aki csinált magával valamit.

Körülbelül alsós korom óta vagyok magamra utalva. A szüleim elváltak és mindketten hátrahagytak, új családot alapítottak, mindketten közölték velem, hogy nincs rám szükségük, én pedig nem is erőlködtem. Ha a családot nem is, de barátokat mindig is szerezni akartam. Azonban olyan volt mintha senki sem tűrne meg mellette. Próbáltam beszélni, de olyan mintha fel sem fognák. Egymás közt sugdolóznak, kinevetnek, majd elküldenek. Senki sem akart velem lenni. Mindig egyedül voltam... ezért akartam akkor végleg egyedül lenni. De nem akartam nagydobra verni, így egyedül akartam lenni a fürdőszobámban és szépen lassan elaludni miközben elvérzek. Bár úgysem érdekelt volna senkit, mégis arra keltem, hogy élek és valaki engem véd a testével. A kezem zsibbad, de nem vérzik tovább. A síráson kívül már csak a mentő hangját hallottam és újra elájultam. Felébredtem a kórházban ahol infúziót kaptam és a kezemen hatalmas kötés volt. A fejem kongott az ürességtől és megint egyedül voltam.

Pár percig csak a kinti zajokat halottam és a gépek hangját. Éreztem a szívem dobogását, a lélegzet vételemet és egy egyre hangosodóbb kopogó hangot, ami az ajtóm felé vette az irányt. A kilincs lekoppant és én a fejemmel gyengéden arra fordultam. Ismertem azt, aki belépet.

- Maga nem a... postásom?

- Emlékszel rám? – meglepett arccal válaszolt, mintha nem számítana.

- Kevés emberrel beszélgetek, könnyen megjegyezhető olyas valaki, akivel többször is találkozok egy héten belül. Mégis tudom, hogy szerdán nem jön, akkor miért volt a lakásomnál?

- Én... - Az arcát eltakarta és teljesen más témába kezdett bele – Mennyit tudsz rólam?

- Csak annyit hogy a postásom.

- Itt többről van szó. A nevem Takano Sora, a közeli egyetemen vagyok hallgató. Postás munkát vállaltam, mert könnyen tudok mellette tanulni, de nem gondoltam volna, hogy szemet vetek valakin. Egy szép, kecses lány, aki mindig vagy takarít, vagy az otthona és a suli között ingázik.

- Te figyelsz engem?

- Nem vagyok kukkoló, tényleg, csak... Félénk – Elvörösödött az arca és a fejét vakargatta – Gondolkoztam azon, hogy elhívlak egy randevúra, de mindig elvesztem az eszemet. Aláírod a postát, közben figyelem az arcodat, de egy szó sem csusszan ki a számból, majd elmegyek, és csak visszanézek. Most először vettem bátorságot magamon, hogy munkaidőn kívül egy kicsit összeszedjem magam és beszélgessek veled, mint ember az emberrel. Kopogtam, de nem válaszoltál. Próbáltam hangosabban, nyitva volt az ajtó. Nem akartam rosszat feltételezni, de benéztem és sokkot kaptam. Vérben úszott a fürdő, elfehéredett az arcod én meg kapkodtam, hogy bele ne halj.

- Miért? – kis könny csordult le az arcomon – Mit számít? Sohasem beszéltünk, de megmentetted az életemet, amit kész voltam eldobni.

- Lehet, nem ismerlek, de tudom, hogy neked kell valaki, aki megfogja a kezed – Közelebb lépett hozzám és megfogta azt a kezemet, amelyiket felvágtam és az ujjaink összefonódtak – Mindenkinek vannak bajai, de ritka hogy valaki ide eljusson. Segélykiáltás volt és én meghallottam, de mond, van értelme folytatnom?

Takano szemébe néztem és láttam a félelmet. A félelmet attól, hogy megint megteszem.

- Nem tudom készen állok e arra, hogy befogadjalak mint egy első szerelmet.

- Nem ezt kérdeztem - Értetlenül néztem őt miközben a kezemet simogatta – hanem azt hogy nem akarsz e többet meghalni. Szeretnék a megoldás lenni, csak engedj be!

Soha senki sem akart velem foglalkozni, vagy velem lenni és most mégis találkoztam valaki olyannal, aki szeretne az életem része lenni. Olyan ez a fiú mintha egy őrangyal lenne. A nagy nyomástól elsírtam magam és alig jött ki hang a torkomon tőle.

- Kérlek... Szeretném, ha mellettem maradnál!

- Így is marad, Hanabi.

Sok időbe tellett mire túl voltam a terápiákon, egy ideig még iskolába sem akartam menni. Mégis Takano meggyőzött, hogy adnom kéne egy esélyt az új osztályomnak és én meg is adtam nekik. Az osztályomban megismerkedtem több olyan emberrel is akik, mint én, nem könnyen barátkoznak. Egymás mellett azonban könnyebben barátkoztunk. Féltem az újtól, de már egyre többen lettek mellettem és Takano is ott volt, hogy belökjön a mély vízbe. Sokszor segít és ennek már majdnem egy éve.

- Eldöntötted minek szeretnél tovább tanulni? Hamarosan ezen kell agyalnod.

- Tudom, de ez annyira stresszes. A jövőm... hogy mit akarok?

- Erős kérdés, de ennek is muszáj megtörténnie. Gondolj bele mi is változott az életedben és, hogy érheted el, hogy ne legyen másoknak is ugyan ilyen rossz...

- Valahogy nem izgat. Ne érts félre, de én nem vagyok olyan, mint te.

- Mire gondolsz?

- Nem tudok másokat boldoggá tenni. Nem vagyok senki őrangyala, de én... tudom, mit akarok, de az nem rendes jövőkép.

- Mi az?

- Én... - Pillanatra elcsuklott a hangom, nem tudtam beszélni – nem...

- Valami baj van? – Közelebb jött hozzám és megérintette az arcomat – Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz.

Igaza van, teljesen igaza. Megbízom benne így nem félek a jövőmtől. Nem félek megcsókolni őt.

- Én csak azt akarom, hogy velem maradj, mindig!

- És veled is maradok, mindig!