Bájitalkeverők

A suli alatt

-Te, Lola, nem lehet, hogy... Áúú!

A lábára tapostam, ma már másodjára. Marco pontosan tudja, hogy utálom a nevem, mégis előszeretettel használja azt minden egyes alkalommal, amikor csak lehetősége adódik rá.

Megálltunk. Max és Finn tanácstalanul néztek ránk, mi meg pont ugyanolyan tanácstalanul néztünk vissza. A telóm már nagyon mínuszban volt, és nagyon reméltem, hogy még mielőtt lemerülne, kijutunk innen. Mert persze, a fiúké már rég lemerült, így rám került a sor. A telóm szerint már kábé négy órája gyalogoltunk az alagútban.

-Még egyszer kimondod a nevemet, és az első adandó alkalommal bedoblak a kútba- néztem vészjóslón Marco szemébe, amitől asszem kicsit elment a kedve a nevemen szólítástól.
A kút a suli udvarán lévő... nos... kút volt, amiről senki sem tudta, milyen mély lehet, mindenki csak találgatott, de állítólag már néhányan belefulladtak. Miért raknak egy gyilkos kutat egy iskola udvarára? Na, mindegy. Mindenesetre mindenki rettegett tőle, hogy egy nap véletlenül beleesik, és akkor franc se tudja, mi történik vele.

Finn felsóhajtott, és intett, hogy menjünk tovább. Követtük. A leglogikusabb igazából mégiscsak az lett volna, ha én megyek elől, viszont Finn-nél teljesen indokolatlan okokból volt egy térkép, amit már mind a négyen legalább ötször megszakértettünk, valami mégis azt sugallta, már rég nem a suli környékén vagyunk.

-Éhen halok!-nyögött fel olyan hirtelen Max, hogy ijedtemben majdnem elejtettem a telefonom.

-Mert ugyebár minden bizonnyal van nálunk kaja- tártam szét tehetetlenül a karomat.-És ha ötpercenként megállunk, úgy akár holnap hajnalig is itt pizsipartizhatunk, azzal az erős különbséggel, hogy nincsen kajánk.
-Jólvan na- fonta össze a karját maga előtt Max.

-Lehetne az, hogy mondjuk negyedórát kibírunk megállás nélkül?- vetette közbe idegesen Finn. Általában nem szokott ideges lenni, de mivel most minden létező térképismereti képessége befuccsolt, inkább ráhagytuk, és megpróbáltuk befogni a szánkat.

Az alagút tényleg végtelen hosszúnak tűnt. Itt-ott belebotlottunk néhány kis mellékutcába, de csak egyenesen mentünk, mondván, hátha körbeérünk. De csak nem értünk körbe, és kezdtem úgy érezni, hogy mindjárt összeesek a fáradtságtól, és szerintem a fiúk ugyanígy voltak ezzel az egésszel.

-Várj- szólalt meg hirtelen Marco, amitől újfent majdnem kiesett a telefon a kezemből. Miért vagyok ma ilyen ijedős?-Ti is halljátok?
Finn már épp kezdett volna kiakadni, de hirtelen ő is elhallgatott. És tényleg. Fölöttünk vízcsobogás hallatszott.

-Nem lehet...- értetlenkedett Max.
-A kút?- néztem furán.
-Ki kéne ásni- jelentette ki Marco.
-A kutaknak általában ki van rakva kővel az aljuk, drága- forgattam a szemeimet.
-De erre is csak egy módon jöhetünk rá- vigyorgott idétlenül Marco. Legszívesebben megpofoztam volna, de nem volt mást tennem.
-Ki tart bakot?- sóhajtottam föl.

Három perce ástam a plafont a körmömmel (ennyit a tegnapi manikűrömről), a lábam Max kezében. A fenébe kívántam az egészet, és komolyan, inkább ültem volna a nagymamám mellett az idióta szappanoperáját nézve, amikor valami nedveset éreztem. Intettem Finn-nek, hogy világítson, de csak fényesnek láttam az ujjaimat.
-Víz-suttogtam.

Most már komolyan minden motivációm megvolt rá, hogy kiássam a kút alját, és néhány perccel később már alig kaptam levegőt az arcomba fröcsögő víztől. Valami csoda folytán sikerült egy akkora lyukat ásnom, amin kiférek, de a víz egyre csak ömlött és ömlött az arcomba. Aztán lenéztem, és amennyire csak az arcomba ömlő víz engedte, ezt suttogtam Max-nek:
-Lökj.