Bájitalkeverők

Úszóleckék egy profitól

Tarts ki...

Tarts ki...

Ússz...

Már csak egy kicsi...

És...

Levegő után kapkodva értem a felszínre, de még arra sem volt időm, hogy kifújjam magam, mert a sodrás már tovább is vitt. Mondanom sem kell, hogy nem a kút volt, amit kiástam, hanem egy random folyó, baromi erős sodrással. A pont felé néztem, ahonnan kiúsztam, és megláttam a felszínre bukkanni Finn-t.
Elkezdtem az árral szembe úszni, így sehova sem haladok, de legalább nem baszódok neki egy hídnak. Fél percre rá Marco idegesítő feje, majd újabb fél perc után Max csuromvizes haja bukkant ki a vízből. Még mindig az árral szemben úsztam, de az izmaim már alig bírták. Igen, sportolok, meg minden, de arra valamiért sosem tanítottak meg, mit kell csinálnom, ha egy folyó közepén vagyok. Amint Marco és Max odaértek hozzánk, Finn azonnal kezébe vette az irányítást.

-Oké, ússzatok az árral szemben, és a karotokkal lassan kezdjetek el evezni.

És bakker, működött. Egy csigát megszégyenítő lassúsággal ugyan, de sikerült az árral szemben úszni.

-Most kicsit átlósabban ússzatok!-utasított Finn. Okos. Ha átlósan úszunk, előbb-utóbb kiérünk a partra. És sikerült. Kábé húsz percbe telt, de sikerült.

Fáradtan rogytam a homokba, és csak bámultam az eget és lihegtem.

-Ezt hogy?-kérdeztem a még mindig lihegő Finn-től, mikor magamhoz tértem.- Jársz úszni?

-Nem. Ez színtiszta logika-Finn behunyta a szemét és tovább süttette az arcát a napon.

Nekem pedig eszembejutott valami.

-Kinek vízálló a telefonja?

A három fiú egyszerre kapta fel a fejét, majd egy emberként nyögtek fel. Sejtettem.

-Szuper-dőlt hátra Max.- Akkor most már segítséget sem tudunk hívni.
-Szerintem nem is kell- emelte fel a fejét Finn.- Csak vissza kell gyalogolnunk. Úgyis egy szögegyenes alagúton jöttünk végig, hát miért is ne működne ez a felszínen is?
-Szerintem meg stoppoljunk- szólalt meg Marco. Ez bizonyult a legjobb ötletnek. Végülis, lustaság, félegészség. Vagy mi.

A parttól nem is olyan messze volt az autópálya, mellette pedig... mellette pedig... egy MEKI! Gondolkodás nélkül rohantunk át az autópályán (ne próbálja ki senki, életveszélyes. Nahát. Mit nem mondok?), és a létező összes pénzt kikapartuk a zsebünkből. Illetve én nem.

-Hogy is volt az a szendviccsel?-fordultam lassan Marco felé.
-Komolyan?- nyögött fel, de amikor rám nézett, szerintem vagy elment az életkedve vagy sokkot kapott, úgyhogy felsóhajtott:- Oké, milyet kérsz?