Bájitalkeverők

Mi is történt?

De hogy hogyan is keveredtem össze ezzel a három baromarcúval? Elmesélem.

Reggel szokásosan késésben voltam, de ez egyáltalán nem zavart, a tanárok már rég megszokták, hogy mindig elkések. Lassan csoszogtam be a kapun, amikor valaki félrelökött.
-Hé, nem zavar, hogy...- de ő már nem hallotta. Csak az egy évfolyammal felettem járó Maxet láttam futni magam előtt, hosszú fazonú fekete kabátja és sötétbarna haja lobogott a szembe csapódó levegőtől, a táskája félig nyitva volt.

Vállat vontam és komótosan becammogtam a terembe, ahol épp óránk volt. A tanárnő és az osztály felkapta a fejét az ajtó nyílásának hangjára, de mikor látták, hogy csak én vagyok, zavartalanul folyt tovább az óra.

Szünetben (vagyis mikor a csengő felkeltett legszebb álmomból) azonnal a büfé felé vettem az irányt. De még így is kígyózó sort láttam, mikor odaértem. Megvontam a vállam, beálltam a sor végére, és a pénztárcámból összekapartam egy rántotthúsos szenyára valót. Amikor viszont pont sorra kerültem volna, egy laza "Bocs"-csal besasszézott elém Marco.
És... elvitte az utolsó rántotthúsos szenyát! Nem hiszem el ezt a gyereket!

Mire feleszméltem, a büfés néni mosolygó arcát láttam magam előtt, így hirtelen felindultságból vettem két csokis szeletet, és Marco után indultam. Gondoltam, megy a termébe, de nem, továbbhaladt, és az alagsorba ment, ahol még nem jártam. Hirtelen megállt.

-Oké, mit akarsz?-kérdezte kínosan röhögve.
-Mit képzelsz magadról?- kezdtem bele a mondandómba. Marco érezte, hogy ez hosszú lesz, így felém fordult. Tyű. Nem emlékeztem, hogy ilyen magas lenne. Makacsul a szemébe néztem, ő meg visszavigyorgott, majd pimaszul beleharapott a szenyába, hátat fordított, és bement egy nagyon kicsi is szűk, még teremnek is alig nevezhető helyiségbe.
Ahol is két BFF-je várta vagy tudja a franc, hogy megy ez a barátosdi a fiúknál: Max és Finn. Előbbivel ugyebár reggel találkoztam, utóbbit irodalmi szakkörről ismerem.

Igen, járok szakkörre, mert kötelező választani egy szakkört, amit a legjobbnak találsz. Az irodalmit azért szeretem, mert sokat dumálnak általam nem ismert könyvekről, és így jókat tudok aludni. Finn viszont általában mellém ül,  és néha elbeszélgetünk arról, hogy mégis miről lehet például a Harry Potterről ennyit dumálni. Finn a fantasyt szereti, én a krimiket, de a HP-t valamiért egyikünk sem bírja. Szóval a mi hátsó padunk szolgál irodalom szakkörön az antiszoc-padnak. Viszont Finn egyszerűen egy zseni. Olyan szókincse van, és úgy ki tudja fejezni magát, hogy még a tanárok is elájulnak rajta. Tényleg nem értem, miért lóg Maxszel és Marcoval, avagy egy antiszociális vámpírral és egy vérbeli köcsöggel. Na, mindegy. Talán majd egyszer erre is fény derül.

Tehát Marco bement a szűk kis helyiségbe, és lepacsizott a haverjaival. Én meg dühödten álltam ott, és Marco hátát szuggeráltam, hogy ugyan forduljon már felém.

-Figyelj-kezdtem ingerülten, miközben intettem Finn-nek.-Ha veszel nekem egy szenyát, megbocsájtok.
-És miért is vegyek neked egy szendvicset?- vigyorgott a képembe pimaszul. Rátapostam a lábára.
-Mert mindenképpen ki akarsz engesztelni, és mert egy köcsög vagy-néztem mélyen a szemébe.
-Oké, meggyőztél, Lolaaaa- szóval, mielőtt még levehettem volna a lábamat az övéről, még erősebben ráálltam.
-Ne-hívj-így- az arcom két centire volt az övétől, úgyhogy nem tudom, mennyire szart be, de ajánlom neki, hogy nagyon.
-Nem akarok zavarni- szólalt meg hirtelen Max.- De ti is halljátok?

Léptek. Egyre közelebbről. Ez nem jelenthet jót.

A fiúk behúzódtak a szűk helyiségbe, Marco pedig magával rántott és befogta a számat. Egy régi szekrény mögött bújtunk el, arra viszont már nem volt idő, hogy az ajtót becsukjuk. Fél perccel később a gondnok kopasz fejét pillantottuk meg, aki nyilvánvalóan észrevette, hogy az ajtó nem a normális pozíciójában van, így vállat vont, és becsukta.

Max azonnal előkapta a telefonját, hogy világítson, én meg az ajtóhoz rohantam, de... zárva volt. Odarohantam a másik ajtóhoz, ami teljesen indokolatlan okokból volt a kis helyiségben. Az bezzeg nyitva volt. Benéztem. Koromsötét. Mindegy.

-Ha nem akartok meghalni, akkor gyertek- intettem a három döbbent fiúnak, majd elindultunk a végtelen föld alatti folyosón.